A fiatalok örülnek annak, hogy véget ért az iskolai év, bár nem is igazán gondolnak arra, hogy amikor valami véget ér, hamarosan elkezdődik egy új korszak, egy új út, aminek nem lehet látni a végét. De ott vannak a remények, ott van a szándék, hogy „majd én megmutatom…”

Jó lenne tudni: hányan vannak, akik a tizenkettedik osztály elvégzése után összegezni tudnak? Fel kellene tenni a kérdést: mi volt a jó és mi a rossz az iskolai évek során? Szereztek-e annyi, de főként olyan tudást a végzősök, amelyek felhasználhatók lesznek a későbbiek során?

„Nem az idő halad, mi változunk…” — írta Madách. Tudnak-e a mai fiatalok úgy változni, hogy el tudják dönteni, mi az, amit el kell fogadniuk vagy meg kell tagadniuk a rohamosan változó világ kínálataiból? Mert a világ egyre könyörtelenebb változásokat hoz, ezekhez kellene igazodjon az iskola, a pedagógus, a diák és a szülő.

Ballagásokon sokat beszélünk a szülői és a pedagógusi példaadás fontosságáról. „Nem az idő halad, mi változunk…”, de a mi változásunktól függ a jövő. Az a jövő, melynek formálásáért felelősek vagyunk. Mint ahogy mi is folyton arról beszélünk, hogy mit hol rontottak el elődeink, milyen rossz döntések következménye az, hogy sok minden nem úgy van, ahogy szeretnénk. A ballagás a gyerekkorból való kilépésre összpontosít. Ha felnőtt fejjel tekintünk a ballagásra, és megpróbáljuk felmérni, hogy mennyire rövid, vagy mennyire hosszú az út a gyerekkor kezdete és a gyerekkorból való kilépés között, nincs könnyű dolgunk. Olyan ez, mint amikor megoldást próbálunk keresni a megoldhatatlanra. A gyerek felnőtté válásáig ott van a szülő aggódó gondoskodása és szeretete, ugyanis a felnőtt felelősséggel tartozik önmagának és gyermekének.

A gyereknek ezek a gondatlan évei, ő mégis felnőtt akar lenni, szeretné felgyorsítani az időt. Szeretné mielőbb megvalósítani álmait, remélhetőleg azokat az álmokat, amelyeket születéskor a testet öltő lélek hozott magával az új életbe, hogy tovább vigye az ősök szellemét. A szülő örül, amikor gyermeke kiejti az első szavakat, megteszi az első lépéseket, verset mond az óvodában, jó jegyeket kap az iskolában, és egyszer csak ott áll a ballagók között. A szülő boldog, talán könnyeket is ejt, és tovább reménykedik, hogy küzdelme nem volt hiábavaló, és van remény, hogy gyermeke újabb örömöket nyújtson számára. A gyerekből felnőtt lesz, a felnőtt viszont gyerekként hisz abban, hogy nincs olyan álom, ami egyszer meg nem valósul. Az élet mindig változik, egyre többet rohanunk, egyre kevesebb idő marad arra, hogy gyerekünk kezét fogva tanítsuk meg mindig a legjobb úton járni. Mert a gyerek felnőttkorában is a szülők szavát idézi, mozdulatait utánozza, meggyökerezik benne minden tett, és hiányozni fog belőle minden kihagyott cselekedet. A gyerekkorból kilépő gyermekeink tekintete a szülők tükörképe. Ma már nehéz megváltoztatni ezeket az arcokat. Próbálom leolvasni, vannak-e rajtuk vágyak, remények, ábrándok, útkereső bizakodások? Nem a hangzatos szavakat figyelem, nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, hogy ez az a pillanat, amikor a gyerek belép a nagybetűs életbe. Nincs kis- és nagybetűs élet: egy élet van, amit csak közösen tudunk megélni — jól vagy rosszul.

Elek György