Ez a fiú pont olyan, mint én. Hát hiszen nyüszít kínjában, ha az anyja nem gumipapucsot vesz fel korán reggel, miután a lány elment az iskolába, és végre indulhatnak hátra az udvarba. Azt pedig nagyon akarja. Nincs is annál izgalmasabb! Szerinte.

Ennek okán felesleges amolyan „felnőttes” dolgokkal pazarolni az időt, mint például belekortyolni a kávéba vagy még egy falatnyi reggelit enni.

Szó, ami szó, nekem is vannak elvárásaim. De mindhiába! A lány akkor sem veszi tudomásul azokat, és képes lábujjtartós papuccsal flangálni. Már hogyne lennék emiatt bosszús? Tudvalevő, hogy a napi harmóniát ilyen külsőségek alapvetően határozzák meg. Számomra. Ellenben őkelme rá se ránt. Tudja, hogy csak morgok, és egyébként is már rég csak akkor kell tőlem tartania, ha tényleg rossz fát tett a tűzre. De például akkor dicsérem meg az öltözetét, ahányszor akarja, csak hagyjon végre békén. És most komolyan, meg se próbáljon rávenni arra, hogy véleményt mondjak a kiválasztott ruhakölteményéről. Azt már én is tudom, hogy a hibás nem más lesz, mint én…

Ragyog tehát a nap mifelénk is. Annak idején olyan ajtót választottunk, amely felerészt üveg. Besüt a nappaliba a napsugár. Igaz, már nem közvetlenül, mert valamelyik évben teraszépítésre adtuk a fejünket, ami jórészt el is készült. Ha minden jól megy, akkor pár év múlva folytathatjuk az életterünkbe való beruházást, és a felét beépítjük a terasznak, hiszen előszobára ott is szükség van, nem csak az irodahelyiségem előtt. Utóbbi egyébként az idei év termése. Nagyon büszke vagyok rá. Van, ahol pipázzak. Egy egész, tizen-egynéhány négyzetméternyi szabadság. (Igaz ugyan, hogy csak addig, amíg a kölykök elhiszik, hogy oda nem szabad menni, mert jön a félelmetes béka, és egyébként is, apa a reggeli kávézással egybekötött olvasást megérdemli.)

Így élünk mi. És hiába hív bennünket, kedves amerikai (vagy németországi) nagybácsi, nem megyünk mi innen el. Legfeljebb akkor, ha zavarnak. Ha muszáj lesz. Ha már ennyihez sem lesz jussunk.

Megyeri Tamás Róbert