Szombaton minden eddigieknél nagyobb csinnadrattával ünnepelték meg Szatmárnémetiben Románia nemzeti ünnepét a borongós, már–már télies időjárás ellenére is. Szabadtéri programok, ingyen étel — ezúttal nem csak rászorulóknak — és tűzijáték is volt.

A város új, nemzeti köntösének az elkészítése már hosszabb ideje tart, szombatra sikerült mindent piros, sárga, kékbe öltöztetni, a város, a megye és a politikai pártok képviselői (köztük az RMDSZ is) román nemzetiszínű kokárdát viseltek a mellükön, a lakosság közül nagyon sokan az ott kapott nemzetiszínű zászlóval a kezükben jártak. A régi főtéren már második napja szóltak a hangszórókból a karácsonyi énekek és a hazafias dalok, az újfőtéren felállított színpadon pedig egymást váltották a hagyományőrző együttesek és szólisták. A délelőtt folyamán megkoszorúzták a városban lévő történelmi személyiségek szobrait, ismertetve azoknak a történelmi szerepét. Ezen személyiségek többsége a Kárpátokon túl fejtette ki tevékenységét, Szatmár megyéhez kevés közük volt, de tény az, hogy nagy románok voltak. A Coposu sétányon ott voltak a helyi termékeket előállító vállalkozók, akik nem túl sok vásárlónak örvendtek, de több alkalommal is felkeresték őket a szervezők, hogy az általuk kínált ételekből és italokból ajánljanak fel „kóstolót” a hivatalos személyek megvendégelésére. Nem csak az intézmények és a pártok vezetői részesültek ellátásban, hanem azok is, akik hosszú sorokat kiállva hozzájuthattak az ingyenes kolbászos paszulyfőzelékhez, amit állva fogyasztottak el. Voltak, akik az ingyen ebédért mentek, voltak akik hazafiságból, voltak akik épp arra jártak, olyanok is akadtak, akik büszkén vitték a zászlót, de nem tudták, hogy mit ünnepelnek. A Mandinga koncertre és a tűzijátékra is sokan voltak kíváncsiak, ezekre már nem hazafiasságból.

Megalázott nemzetiségek

Sokszor vitatjuk, hogy van–e közünk nekünk, magyaroknak, és sok más itt élő nemzetiségnek ehhez az ünnephez, hiszen a magyar történelem legnagyobb veszteségét idéző nap számunkra inkább gyászt jelent. Nem hallgattak ránk eddig, ezután mégúgy sem fognak ránk hallgatni, amikor azt mondjuk, hogy olyan nemzeti ünnepet kellene választani, ami nem elválasztja, hanem összeköti az itt élő népeket. Az 1910–es népszámlálási adatok szerint Szatmárnémetinek 36 460 lakosa volt, ebből 2301 román és 33 328 magyar, 1956–ban az 53 672 lakosból 19 599 volt román és 31 232 magyar. Nagykárolyban 1910–ben 16 078 lakosból 216 volt román és 15 772 magyar, míg 1956–ban 16 780 lakosból 4720 volt román és 11 948 magyar. Tasnádon 1910–ben 7603 lakosból 2020 volt román és 5444 magyar, 1956–ban 8231 lakosból 3911 volt a román és 4115 a magyar.

Az 1918–as nagy egyesülés hatalmas országgyarapodást jelentett a Román Királyságnak, de a kilencven éves beolvasztó politikájukkal sem tudták magukévá tenni. Még mindig él, talán most még jobban erősödik a szocializmus éveiben született dákoromán kontinuitás elmélet, mely szerint — és ezt sokan ki is mondják — több mint kétezerötven éve őrzik itt Krisztus koporsóját. Történelmi nyomokat nem hagytak, román vezéreket és történelmi eseményeket sem tudnak felmutatni. Mi, magyarok, azt is kérdezgetjük egymástól, hogy ott kell–e lenniük a mi vezetői beosztásban lévő képviselőinknek az ilyen rendezvényeken, elkerülhetetlen, hogy feltűzzék a román nemzetiszínű kokárdát, amit néhány éve még a románok sem viseltek, a mi március 15-i rendezvényeinkről vették át. Figyelembe kell venni azt is, hogy március 15–én még sohasem vett részt román politikus a mi megemlékezéseinken. Erre a kérdésre nincs egységes válasz, de azt látjuk, hogy megalázó azok számára, akik ezt megteszik, mert Dsidával együtt vallják (tekintet nélkül?), hogy: ,,Krisztusnak és Pilátusnak,/ farizeusoknak és vámosoknak,/ zsidóknak és rómaiaknak/ egyformán szolgálni/ nem lehet”.

Elek György