— Kérem, beszéljen az életéről!

— 1955. szeptember 12-én születtem Székelyszálláson (Maros megye). Édesanyám elmesélése szerint otthon születtem. Mária neve napja búcsú volt, ezt az ünnepet Bécs felszabadításának emlékére rendelték el. Közel laktunk a templomhoz, édesanyám az ablakból hallgatta az énekeket. Édesanyám már negyvennégy éves volt, nehezen szült, a bábaasszony imádkozott értem. Amikor megszülettem, nagyon csúnya kék voltam, nem akartam semmi életjelet mutatni. A bábaasszony elkezdett vízzel spriccelni, jól megrázott, és hangosan elsírtam magam. A bábaasszony azt mondta: ebből kántor lesz. Amikor pappá szenteltek, még élt a bábaasszony, ott volt a szentelésen. Elmondtam, hogy azért tettem le a kántorvizsgát is, hogy legyen igaza a bábaasszonynak.

— Milyenek voltak a tanulási lehetőségek szülőfalujában?

— Szülőfalumban száz ház volt — annyi van most is —, abban az időben egy évben tizenhárom gyerek volt a faluban, ennyien jártunk egy osztályba. Négy osztályt a szülőfalumban végeztem, a következő négyet Székelyvéckén, a szomszéd faluban. Az 1960-as évek végén tiltották az egyházi életet, lehúzták a magaviseletem, ha templomba jártam. Nálunk az volt a szokás, hogy minden vasárnap templomba kellett menni. Nem tudtam, hogy mivel szeretnék foglalkozni, meguntam a tanulást. A nálam két évvel idősebb bátyám kőműves lett, így elhatároztam, hogy én is kőműves leszek. Elbizonytalanodtam, amikor megtudtam, hogy nyolc osztály után még kell két évet tanulni. Azzal vigasztaltak, hogy nem a tanulás a lényeg, hanem a praktika.

— Volt tanulás? Volt praktika?

— Amikor elkezdtem a nyolcadik osztályt — ősszel falun sok a munka —, a nagybátyám, aki kántor volt, elhívott, hogy dolgozzunk valamit nála. Utána behívott a pincébe, és megkínált egy pohár borral. Megkérdezte, hogy mi akarok lenni. Mondtam, hogy kőműves. Nagyon érdekes módon mondta, hogy jó hangom van, zenélni is tudok harmonikán és orgonán, miért nem megyek kántoriskolába? Gyulafehérváron volt akkor az egyetlen katolikus magyar középiskola. Elkezdtem gondolkodni, hogy kilenc gyereket szült édesanyám, ebből nyolcan felnőttünk eléggé nehéz körülmények között. Én elgondolkodtam azon, hogy ebben az iskolában fizetni kell, hiszen magániskola. Én elmehetnék, de ki fogja fizetni a tandíjat és egyebeket? Bátyám, aki kőművesnek tanult, azt mondta: „Jövőtől én dolgozom, segítelek, amennyire tőlem telik.” Amikor elmondtam a szüleimnek, hogy szeretnék kántornak tanulni, édesapám is azon töprengett, hogy miből fizetik majd a tanulásom. Édesanyám elszántabb volt, vállalta, hogy elmegy szolgálni. Ő sem gondolta meg, hogyan, hiszen három kisgyerek volt otthon.

Végül mégis bekerültem a kántoriskolába. Aránylag jól tanultam. Mivel nagy volt a család, kaptam ösztöndíjat. Gyakorlatilag egy évet kellett fizetni, a másik három évet egy külföldi adományozó fizette; soha nem tudtam meg, hogy ki.

— Hogy lett ezek után pap?

— A vallásosság magától értetődő, de az még messze van attól, hogy valaki pap legyen. Amikor tizenegyedikes voltam, egy paptanár, aki énektanár volt, mindig segített, ha tudott. Nem csak nekem, bárkinek. Bármikor, ha bementem hozzá, bármivel volt elfoglalva, abbahagyta, és megkérdezte, mi a probléma. Én ezt nagyon érdekes dolognak tartottam. Milyen jó az, ha valaki a bajba jutottakon segít?! Én is úgy döntöttem, hogy segíteni akarok másokon, ezért elmegyek papnak. Miután felszenteltek, káplán lettem Marosvásárhelyen, két év után elvittek Gyulafehérvárra könyvtárosnak és prefektusnak (kispapok nevelője), és 1985-től tanítottam a teológián. Kispap koromban többször hívtak külföldre, de nem engedtek el. 1990-ben kaptam egy ösztöndíjat Németországba, ott doktoráltam pasztorációból, később ezt tanítottam. Tizenöt év tanítás után egy évig voltam plébános Szebenben, 2011-től pedig a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében szolgálok. Amikor idekerültem, egy szórványközösségben tevékenykedtem Bükkalján, ahol egy vasárnapi szentmisére harmincan-negyvenen jöttek el a templomba. Szatmár megyében Nagymadarászon, Szokondon és Krasznagyöngyön szolgáltam, eközben havonta egyszer Krasznabélteken celebráltam egy német nyelvű szentmisét.

— Nem érezte azt, hogy leépült az élete, amikor kis közösségekbe került?

— Éreztem, hogy nem erre vágytam, de most visszatekintve azt látom, hogy nem voltam én soha igazán szomorú azért, mert kis közösségekben tevékenykedtem. Amikor a kispapokat tanítottam, mindig azt mondtam nekik: az a fontos, hogy az embereket szolgálják, az lényegtelen, hogy többet vagy kevesebbet. Az ember értéke nem attól függ, hogy hány híve van — sok vagy kevés —, az érték bennünk van. Az én értékemen nem változtat, hogy öt embert szolgálok vagy százat. Nagyon sok szeretetet kaptam a kis közösségektől, ezért ezt igyekeztem viszonozni, mert tudtam, hogy nekik is szükségük van a szeretetre és a gondoskodásra. A kicsi nyáj mindig veszélyben van, és sokféle kísértésnek van kitéve. A papokat úgy nevelik, hogy két fontos feladatuk van. Az egyik feladat az igehirdetés, a hitoktatás és a szentségek kiszolgáltatása. Németországban vettem észre, hogy van egy másik jelentős feladata az egyháznak, ami nem más, mint a szeretetszolgálat. Gondoskodni kell azokról az emberekről, aki hátrányos helyzetben vannak. Nem arról van szó, hogy az egyház megoldja az állam feladatát, hanem az a tudat, hogy én kell hogy gondoskodjak. Az emberek kell érezzék, hogy nincsenek egyedül, mert ők egy közösséghez tartoznak. Erről nem csak beszélni kell, hanem meg kell nézni, hogy működik a gyakorlatban. Krasznabélteken alapítottam egy nőszövetséget, melynek tagjai a szociális-karitatív tevékenységet végzik. Ez a nőszövetség most is működik, és jól végzi a dolgát. Utána arra gondoltam, hogy miért ne működne ez egyházmegyei szinten is. A püspök úr elrendelte, hogy minden plébánián kell egy ilyen csoportot alapítani, hogy szociális-karitatív munkát végezzenek. Ezeket a csoportokat én koordináltam, rendszeresen találkoztam a vezetőikkel, hogy megbeszéljük, mivel foglalkoznak, hogy beszámoljanak a tevékenységükről, segítsék egymást, tanuljanak egymástól. Mára az egyházmegyében körülbelül harminc csoport alakult négyszáz önkéntessel.

— Van még egy szívügye, az ének és a zene.

— Igen. Ha már megadatott nekem ez a tehetség, részt vettem a kántorképzésben, a kántorokkal tartottam a kapcsolatot, évente egyszer lelki napot tartottunk vagy elmentünk zarándoklatra. Fontos, hogy érezzék, hogy valaki velük van.

— Most egy újabb váltás előtt áll, ami szintén meghatározó lesz az életében. Mire készül?

— Ősztől nyugdíjba megyek. Úgy gondoltam, visszamegyek szülőföldemre, az ottani egyházmegyébe, s felajánlottam az érseknek, hogy ha szükség van rá, nyugdíjasként besegítek egy kis plébánián. Ő azt mondta, neki arra lenne szüksége, hogy valaki elmenjen Segesvárra, ahol a statisztika szerint ezerháromszáz katolikus él. Eddig volt plébános és káplán, de most egyedül kellene elvállalni, s úgy éreztem, ez sok egy nyugdíjas papnak. Egy hét gondolkodási idő után viszont mégis igent mondtam. Elvállaltam egy évre. Különösebb szorongás nem jár át, hiszen a fiatalokat a lelkesedés hajtja, az időseket a tapasztalat. Egy kicsit haza megyek, hiszen Segesvártól harminc kilométerre születtem, sok rokonom és ismerősöm él a városban, már sokan jelezték, hogy várnak, és számíthatok rájuk.

— Ön rendszeresen részt vett a közösségi életben is. Miért tartotta ezt fontosnak?

— Én úgy éreztem, nem csak a templomban vagyok pap, hanem a közösség tagja is vagyok, s mindig igyekeztem részt venni ebben a közösségben. Azt éreztem, hogy ezért a közösségért tenni kell valamit. Tudjuk jól, milyen a kisebbség. Kisebbségiként tudom, mennyire fontos a kisebbségi tudat ápolása. Krasznabélteken azt tapasztaltam, hogy egy aránylag erős német öntudatú csoport is élt ott. Nem értem, mi az oka annak, hogy egyes helyeken erősebb, más helyeken gyengébb ez a tudat. Magyarként, székelyként német nyelvű szentmiséket is tartottam, a közösségben német énekeket is tanultunk. Mivel Krasznabéltek kétnyelvű és kétkultúrájú közösség, magyar és sváb énekeket is tanultunk. Az éneklés összehozta a közösséget, ott mindenki jól érezte magát.

Elek György