Dr. Nagy Tündének, a tasnádi kórház gyermekosztálya vezető-főorvosának javaslatára Szabó Erzsébet, a kórház gyermekosztályának főasszisztensnője vette át a dr. Mózes Károly nevét viselő díjat, amivel elismerték eddigi pályafutásának eredményeit.

Cseke Attila parlamenti képviselő egészségügyi minisztersége idején, 2011-ben alapította meg a dr. Mózes Károly nevét viselő díjat, amellyel a Biharban és a szomszédos megyékben dolgozó ápolókat díjazzák. A díjat évente adják át négy-négy személynek, akik közül három Bihar megyei, míg egy valamelyik szomszédos megyéből való. Dr. Mózes Károly alapította a nagyváradi egészségügyi iskolát, valamint ő a szerzője a mai napig használatban lévő betegápolási szakkönyvnek is. Ebben az évben a három Bihar megyei egészségügyi középkáder mellett dr. Nagy Tünde, a tasnádi kórház igazgató-főorvosa javaslatára Szabó Erzsébet, a kórház főasszisztensnője vette át a díjat, amivel elismerték eddigi pályafutásának eredményeit.

Az alábbiakban a díjazottal beszélgettünk.

— Hogyan indult az ön életpályája?

— Tasnádszántón születtem, itt végeztem el az I–VIII. osztályt 1976-ban. Egy évvel korábban alakult át a szatmárnémeti posztliceális iskola középiskolává, ezt én kihívásnak vettem, s elhatároztam: úgy tanulok, hogy sikeresen felvételizzek ebbe a tanintézménybe. Bejutni is nehéz volt, továbbtanulni még nehezebb, ugyanis addig magyar nyelven tanultam, az egészségügyi iskola pedig román nyelvű volt. A képzés nagyon szigorú volt, nemcsak a szakmát kellett elsajátítani, hanem a középiskolai elméleti anyagot is. Több megyéből érkeztek a diákok, a legtöbben internátusban laktunk, nagyon kevés szabadidőnk volt.

— Mikor került Tasnádra?

— A kihelyezés tanulmányi átlag szerint történt, aki jó eredménnyel végzett, az választhatott munkahelyet a megyében, akinek kevésbé volt jó az eredménye, azt elhelyezték más megyékbe, volt, aki Konstancán jutott álláshoz. Akik Szatmár megyében kaptak állást, csak akkor választhatták Szatmárnémetit, ha volt a városba szóló lakcímük. Én hiába voltam évfolyamelső, nem választhattam a megyeközpontot. Tasnádon volt egy üres hely, én ezt választottam, s azóta is itt vagyok.

— Milyen változásokon ment át az egészségügy az alatt az idő alatt, amióta dolgozik?

— Harminckilencedik éve dolgozom, sokat láttam, sokat tapasztaltam, sok mindent megéltem. A kezdeti időszakban petróleumlámpa fényénél dolgoztunk, a fecskendőket és az eszközöket úgy sterilizáltuk, hogy főztük, csempekályhával fűtöttünk. Ebben az időben a gyerekosztályon ötven-hatvan gyerek volt beutalva. Amikor elkezdtem a munkát 1979-ben, úgy-ahogy még voltak feltételek, de jött olyan időszak is, amikor nagyon kevés eszköz állt a rendelkezésünkre, hiánycikk volt a vatta és a szesz is.

— Mikor kezdett javulni a helyzet?

— Az 1990-es években, amikor jöttek a külföldi segélyek. Amikor megjelentek az egyszer használatos fecskendők, idegenkedve figyeltük, nem értettük, hogy lehet steril az, ami nincs kifőzve. Csodának számított az is, amikor németországi adományozók beszerelték a kórházba a központi fűtést.

— Sokat javult a helyzet, de gyakran halljuk, hogy az egészségügyi dolgozók elégedetlenek. Mik a jelenlegi problémák?

— Problémák mindig voltak és mindig lesznek, de igyekszünk megoldani azokat. Vannak jó szándékú, adakozó emberek, akik segítenek. Amióta nem önálló városi kórházként működünk, hanem a megyeközponthoz vagyunk csatolva, nincsenek mindennapi pénzügyi gondjaink.

— Milyenek a mai egészségügyi középkáderek?

— Arról tudok beszélni, hogy milyenek azok az asszisztensnők, akik nálunk dolgoznak. Itt van egy szabály, miszerint ha újak jönnek, azoknak segít valaki beilleszkedni, megtanulni, hogy mi a feladatuk. A szakmát régen is „el kellett lopni”, így van ez most is. A gyerekosztályon nagyon fontos, hogy az asszisztensnők tudjanak bánni a gyerekekkel. Ha ez a felkészítő eredményes, akkor bárkiből jó káder válhat. Régebben az asszisztensképzőkben szakosodtak a tanulók, ma már mindenki mindent meg kell tanuljon, ez vagy sikerül, vagy nem, de a munkahelyen mindent meg lehet tanulni.

— Mit jelent az ön számára a Dr. Mózes Károly-díj?

— Nem vártam, nem számítottam rá, nem gondoltam, hogy én valaha is ilyen jellegű elismerésben részesülök. Egy ilyen kitüntetéssel elismerik valakinek a munkáját, a szorgalmát, a tudását, ami természetes dolog kell legyen, ha valaki dolgozik. Nem várhatok elismerést azért, mert a munkámat végzem. Úgy vettem át ezt a díjat, mintha ez a tasnádi kórház munkaközösségének a díja lenne. Az én nevem van rajta, de az elismerés mindenkit megillet. Az egészségügyben nem lehet egyedül dolgozni, csak csapatban. Egymás mellett kell állnunk, segítenünk kell egymást és meg kell bíznunk egymásban.

Elek György