Nyolcvanegy évvel ezelőtt az országból 80 000 szászt, németet, cipszert, köztük 5000 szatmári svábot deportáltak kényszermunkára, szovjet munkatáborokba a második világégés lezárásakor — a hivatalos indoklás szerint azokért a károkért cserébe, amelyeket az ország hadserege a Szovjetunióban a második világháborúban elkövetett. 

A deportálásokról a kommunizmus évtizedeiben nemhogy megemlékezni, de beszélni sem volt szabad, a lelkileg, fizikailag megtört túlélők hallgatásra voltak kényszerítve — országos szinten első alkalommal 1995–ben Szatmárnémetiben tartották megemlékezést, Wendelin Fuhrmann római katolikus lelkész javaslata nyomán, s azt követően minden évben főt hajtottak. 
Vasárnap, a deportálások 81. évfordulóján emlékeztek a szatmári svábok történelmének legtragikusabb napjaira a megyeközpontbeli Kálvária–templomban, hiszen a megyebeli sváb falvakban álló emlékműveknél egész januárban voltak főhajtások.

„Ma nemcsak egy vasárnapi szentmisére gyűltünk össze, hanem emlékezni is. Emlékezni azokra a szatmári sváb testvéreinkre, akiket 1945 januárjában – ártatlanul, pusztán származásuk miatt – elhurcoltak a Szovjetunióba „málenkij robotra”. Sokakat közülük szeretteik soha nem láttak viszont. Akik pedig hazatértek, testükben-lelkükben életük végéig hordozták a szenvedés nyomait.” – fogalmazott nm. és ft. Schönberger Jenő megyéspüspök, kiemelve: az emlékezés nem csupán múltba nézés, hanem kiengesztelődés és megbocsátás is, amely az emlékezet gyógyulását és a megbékélést szolgálja.

Izajás próféta szavaira – „A sötétségben járó nép nagy világosságot lát.” –  épített gondolataiban emlékeztetett: a próféta szavai nem tagadják a sötétséget, hanem reményt hirdetnek benne. Nem azt mondja, hogy nem volt éjszaka, hanem azt, hogy Isten nem hagyta el az éjszakában járókat. „Sokan a deportáltak közül is a hitükbe kapaszkodtak. Az imádság, egy-egy Miatyánk, Üdvözlégy csendes elmondása a barakk sarkában volt a kis fény a sötétségben. Nem szüntette meg a szenvedést, de erőt adott a túléléshez.” – mondta. De utalt Szent Pál apostolra is, aki a korintusiakhoz írt levelében arra kéri a híveket, ne szakadjanak pártokra. „Ma sincs a világban egyetértés, és ahogy a deportálások mögött nemcsak politikai döntések álltak, hanem megosztottság, bűnbakkeresés, kollektív megbélyegzés, és ennek veszélye ma is fennáll. 

A svábok tragédiája figyelmeztetés az egész világ számára, de elsősorban a mi számunkra, hogy milyen könnyen válhat a „másik” ember ellenséggé, milyen gyorsan válhat egy előítélet törvénnyé, és az ilyen törvény pedig mennyi sebet okozhat, és milyen lassan, nehezen gyógyulnak a sebek.” – hangsúlyozta. Prédikációja zárásaként rámutatott: a deportáltaknak nem volt választásuk. „Őket elhurcolták. De még ebben a kényszerű helyzetben is sokan megőrizték emberségüket, egymás iránti szolidaritásukat, mely az Istenbe vetett hitükből fakadt. Mi hogyan állunk ezen a téren? Vajon tudunk-e emlékezni úgy, hogy abból ne gyűlölet, hanem megbocsátás szülessen? Tudjuk-e a múlt sebeit úgy hordozni, hogy azok ne újabb sebeket ejtsenek? És tudjuk-e Krisztus világosságát továbbadni ott, ahol ma is sötétség van?” – fírtatta.

A megemlékezés zárómomentumaként a jelenlevők koszorúikat helyezték el a Kálvária templom udvarán található emléktáblánál, amely a megye valamennyi deportált sváb áldozatának emlékét őrzi. 

Nem tetteikért, hanem egyszerűen származásukért bűnhődtek 

A programsor a Svábház Wendelin Fuhrmann termében folytatódott, ahol egy különleges vendéget, a tavasszal 102. születésnapját ünneplő Franz Schlachtert is köszönthették – a deportálások egyik utolsó túlélőjeként. 
Ugyan Krasznaterebesen született, de nem sokkal később Gilvácsra költözött a család, s őt is onnan vitték el „kis munkára” alig húszévesen, Dombász környékére. Az embertelen körülmények rányomták bélyegüket a fiatal szervezetre: nagyon súlyos betegen, alig 35 kilósan engedték haza. S azon sem lehet csodálkozni, hogy a '80–as években családjával úgy döntöttek, áttelepülnek Németországba – ahonnan négy évtized múltán, tavaly költöztek vissza Szatmárra. 
Szemében csillogó életörömmel, éveinek számát messze letagadó szellemi frissességgel beszélgetett mindenkivel, nagy örömmel találkozott újra a Gemeinsam róla dokumentumfilmet készítő fiataljaival.

„Nem tetteikért, hanem származásuk miatt kellett szenvedniük. Az úgymond közös bűnért a szatmári svábok is bűnhődtek.” –  mondta Stefan Kaiser, az NDF városi szervezetének elnöke, a Schwäbischer Männerchor előadását követően. Hozzátéve azt is: nem csak a deportálásra és az elhunytakra emlékeznek ma, de tisztelegnek a túlélők lelki ereje és kitartása előtt is.
Nem véletlenül választotta repertoárjából Dvořák Újvilág szimfóniájának Békedalát, illetve Verdi Nabuccojából a Rabszolgák kórusát az Airchor sem, míg a Kölcsey Ferenc Főgimnázium német szakos diákjai, a Sathmarer Rosenchor Császár Adalbert tanár irányításával egy olyan, általuk írt dalt adtak elő, amely a deportálások korabeli sajtóbeszámolóit dolgozta fel.

Szabó Kinga Mária

(Fotók: a szerző felvételei)