Egy-egy baleset, szerencsétlenség helyszínén a szemtanúk, odacsődültek sokszor vádolják lassúsággal, fölösleges időhúzással a katasztrófavédelmiseket, mert nem tudják, mit miért csinálnak úgy, ahogy — pedig minden mozdulat pontos, kiszámított, és értelme van.

Igencsak rendhagyó nyílt napot tartott a Szamos Katasztrófavédelmi Felügyelőség — egy délelőtt erejéig a szatmári sajtósok „tűzoltókká” lettek, baleset-helyzetgyakorlatban vettek részt, illetve egyikük az autó roncsaiban rekedt, súlyosan sérült áldozat szerepét kapta; kézbe vehették és kipróbálhatták, milyen is a híradásokban, cikkekben oly sokszor emlegetett eszköz, a feszítővágó használata; belebújtak a tűzoltók több mint 20 kilós, teljes menetfelszerelésébe — fullasztó élmény volt —, s végül a magas létrás autó 30 méteres magasságba emelt kosarából gyönyörködhettek Szatmárnémeti és a vidék panorámájában, egy-egy erősebb széllökés imbolyogtatása közepette.

Mint a katasztrófavédelem sajtószóvivője, Adriana Pop elmondta, a rendhagyó nyílt napot kettős céllal szervezték: egyrészt, hogy azok, akik sajnos nap mint nap kénytelenek balesetekről, szerencsétlenségekről, tűzesetekről beszámolni, kicsit belekóstoljanak a mentés folyamatába, még teljesebb rálátást kapva az olyankor zajló eseményekre; másrészt, hogy a nyílt nap során tapasztaltak és elmagyarázott lépések nyomán a lakosság számára is érthetővé tegyék, mi miért is zajlik úgy, ahogy egy-egy baleseti mentés vagy tűzoltás során. „Mikor kiérkezünk egy szerencsétlenség helyszínére, ott már legtöbbször sokan összegyűltek, és nem értik, miért nem 'ugrunk' azonnal, hogy az összetört járműből kiemeljük a sérülteket, sokszor lassúnak és fölöslegesnek tartják procedúráinkat — amit persze vehemensen és maximális hangerővel tudtunkra is adnak —, vagy segíteni akarnak, de jószándékuk (főleg baleseteknél) olyan, mintha homokszem kerülne az olajozottan működő fogaskerekek közé, hiszen egy-egy bevetési egységben mindenkinek megvan a maga jól meghatározott feladata, ami beleilleszkedik az egész mentési folyamatba” — magyarázzák a katasztrófavédelmisek. Mint elhangzott, a helyszínre érve elsőként terepfelmérést kell végezni, megbizonyosodni és biztosítani, hogy művelet közben a balesetezett jármű ne mozduljon el, boruljon oldalra, álljon fejre, csússzon még inkább az árokba stb., majd áramtalanítani kell az akkumulátort és el kell vágni a ki nem nyílt légzsákok vezetékeit. „Ezek azok a percek (hiszen mindez percek alatt történik) és műveletek, amiket az emberek elvesztegetetteknek és fölöslegeseknek látnak — persze nem azok, mert ezen szabályok bevezetése előtt sokszor megtörtént, hogy az oldalra dőlt autó fejre állt, a légzsákok kinyíltak, még súlyosabban roncsolva a kocsiban rekedt sérülteket, de a szivárgó üzemanyag is lángra lobbant már az akkumulátor szikrájától. Miközben mi ezeket a műveleteket végezzük, a rohammentősök a sérülttel/sérültekkel foglalkoznak: egyikőjük folyamatosan, szó szerint folyamatosan beszélget vele — az áldozattal mindig szemben állva vagy leguggolva, esetleg aszfalton, motorháztetőn hasra fekve, helyzettől függően, de szemtől szembe. Ez is standard szabály, hiszen lehet, hogy halláskárosodást szenvedett, vagy sérülései következtében beszélni nem tud, csak szemlehunyással kommunikálni stb. Amennyiben az áldozat öntudatánál van, és kommunikálni is tud, a rohammentős folyamatosan kérdezi, hol mit érez vagy nem érez, ugyanakkor csillapítja, nyugtatja is. A szemtanúk, nézelődők, odaérkezett családtagok ilyenkor a legtürelmetlenebbek és 'legagresszívebbek' velünk, legszívesebben kirángatnák az áldozatot a járműből — de nem lehet hűbelebalázs módjára menteni. Ha például az áldozatnak nyak-, csigolya- vagy gerincsérülése van (ami szabad szemmel ugye nem látszik), egy mozdulattal élete végéig nyomorékká tehetjük, vagy a beszorult láb, kéz, ujjak amputálódhatnak, roncsolódhatnak. Mindeközben előkészítjük a roncsba való bejutást a rohammentős számára: a sérülteket letakarjuk védőpokróccal, egyenként betörjük az ablakokat — az üvegdarabokat azonnal össze kell seperni az esetleges sérülések elkerülése végett —, majd a feszítővágóval, mint egy konzervdobozt, levágjuk a jármű tetejét, a csonkokat pedig — ugyancsak a sérülések elkerülése végett — burkoljuk. A rohammentős most már hozzáfér az áldozathoz, rögzíti (a nyakat mindig, illetve ha szükséges, a végtagokat), speciális tárgára helyezik, és annak segítségével emelik ki, kezdődik az alapos ellátás, állapotstabilizálás, illetve kórházba szállítás. Egy-egy mentés során sokszor vádolnak azzal bennünket, hogy érzéketlenek vagyunk, nem törődünk a sérült fizikai, az elhunyt rokonainak lelki fájdalmával — ez messze nem igaz, de el kell határolódnunk tőle. Meg kell tartani azt a bizonyos három lépés távolságot, és csak a magunk dolgával törődni, máskülönben nem tudnánk a lehető legjobban elvégezni a mentést. Amikor vége van, elengedhetjük magunkat — el is szoktuk, hiszen emberek vagyunk. És sajnos sokszor, túl sokszor ültünk már az út vagy az árok szélén, és sírtunk a halálos balesetek után” — mondják.

Szabó Kinga Mária