— Minden díj, minden jelentősebb elismerés arra készteti az embert, hogy tekintsen hátra, és készítsen számadást az addigi munkájáról. Ezt teszed te is?

— Nekem az volt a szerencsém, hogy érettségi után bejutottam a színire. Akkor még Marosvásárhelyi Színművészeti Akadémia volt, azóta többször változott a neve. Szerintem hazudik, aki azt mondja, nem akar híres lenni, nem akar a figyelem központjában lenni… Egy másik dolog, hogy kell-e ehhez egyfajta érettség és bölcsesség. Később megtapasztaljuk, hogy a színészetet is lehet jól vagy rosszul csinálni. Ha csak az a hozadéka, hogy a színész ismert és híres, mindig a központban és a rivaldafényben van, az édeskevés. Azt hiszem, abban van a kulcs, mikor jut el az ember arra a döntésre, hogy mit szeretne a színész hosszú távon. A színészet sem könnyű — akár más mesterségek —, ezt is lehet jól vagy rosszul csinálni. Ahhoz, hogy a színész tanuljon, hogy beszívjon dolgokat, információkat szerezzen, ismerje a színházi irányzatokat, hogy hozzáolvasson szerepekhez, arra időt kell szánni. Az adott szöveg betanulása és előadása túl kevés ahhoz, hogy valaki jó színész legyen. Állandóan fejlődni kell. Nekem a természetemből adódik, hogy borzasztó kíváncsi vagyok. Kíváncsi vagyok arra, hogy működik a komédia, a dráma, mi az, hogy abszurd stb. Ezekre kíváncsi vagyok, és érdekelnek a válaszok.

— Egy jó alakítást megelőz egy tanulási folyamat.

— Ilyen szempontból is szerencsés vagyok. Soha nem kellett szerepekért kilincselnem. Én úgy vagyok, mint a gasztronómiában a mindenevő. Számomra minden szerep kihívás, minden szerepet elvállalok, ezt így gondoltam fiatalkoromban is. A nehéz szerepeknek is örülök, mert akkor a léc egy kicsit fennebb tolódik, mint amit könnyen meg tudok ugrani. Vannak olyan szerepek, amikor akár három órán át a színpadon vagyok. Ennek is megvan a nehézsége, mert a biológiai három órának megvan a kihívása. Vannak hálás szerepek is. Ez nem azt jelenti, hogy hátradőlök, és nem csinálok semmit, hanem több lehetőség, több perspektíva van benne, amiből a színész megfogalmazza a magáét.

— Számodra az a könnyebb, ha a rendező teljesen a kezében tartja az előadást, vagy az, ha enged kibontakozni?

— A rendező jön egy elképzeléssel. Én eddig mindig úgy voltam, hogy a munka elején a láthatatlan bizalmi szerződést szimbolikusan aláírtam. Tudomásul veszem, hogy az ő elképzeléseinek a paraméterei között kell mozogjak. Adódhat konfliktus, ez többnyire a pályakezdő korban jelentkezik. Akkor a színész még eszköztelen, akkor tanulja a mesterséget. A színész kínlódik, mert szeretné jól csinálni, de nem mindig alkalmas a feladat megoldására. Van olyan eset is, amikor a rendező bizonytalanodik el. Ilyenkor kell megállni és beszélgetni. A színház csapatmunka. Előbb a kollégákkal, később a közönséggel. Amikor egy előadást bemutatunk, lemegy a stressz, nem lehet megnyugodni, mert jönnek az újabb előadások, az egészet tovább kell csinálni. Az előadásra jönnek fiatalok, nyugdíjasok, jönnek olyanok is, akik kevésbé érzékenyek az előadásra. A darab pedig kell működjön az adott előadásban, az adott paraméterekben.

— A koronavírus-járvány miatt az elmúlt időszakban voltak közönség nélküli előadások. Milyen érzés üres nézőtérnek játszani?

— Nagyon furcsa érzés, amikor a nézőtérről nincs reakció. Nem tudjuk, hogy kedveli-e a közönség, amit lát. A közönség reakciója nagyon érződik a színpadról. Akkor is lehet érezni azt, amikor a nézőtér sötét. A színpadról lehet érezni, hogy mikor kell egy kicsit felráznunk magunkat, mert nincs meg a tempó.

— Foglalkozol filmezéssel is. Mennyiben más, mint a színház?

— Amikor elvégeztem a főiskolát 1998-ban, Horváth Z. Gergely Kisvárdán Pusztai szél címmel rendezett egy előadást előbb színpadon, majd azt megfilmesítette. Ebben a filmben hajdút játszottam. Ez volt az első filmélményem. Vannak színpadi tapasztalataim, nem tudnék megválni a színpadtól, de mindig ki akartam próbálni a filmezést. Nagyon népszerű volt a szerencsejáték-reklámfilmem. A film teljesen más, mint a színház. A filmkészítésben is szeretnék több tapasztalatot szerezni.

— Az elmúlt héten is filmeztél. Mit kell tudni erről a filmről?

— A film címe: Lépjen, kérem! A forgatókönyv egy pályázaton nyert. Négyen-öten készítenek filmet a forgatókönyv alapján, április 30. a határidő, ekkorra kell elkészíteni a filmeket, és egy bírálóbizottság fogja eldönteni, hogy melyik lesz a nyertes. A film érdekessége, hogy én vagyok az egyetlen szereplője, de két szerepet játszom. Két ember sakkozik, gyakorlatilag én sakkozom magammal. A forgatókönyv szerint úgy kellene, hogy lép az egyik, majd lép a másik. Ebben a filmben egy valós játszmát játszunk le, ami nem más, mint az 1851-ben lejátszott halhatatlan játszma. A játék lényege, hogy a fehér úgy ad mattot, hogy a fekete végig nyerésben van. A sakktörténelemben amiatt maradt meg halhatatlan játszma néven, hogy a fehér több nagyon fontos játékosát beáldozza a mattért: ezek közt van a királynő, a két bástya és egy futó. Ez a játszma megy le a filmben lépésről lépésre. Ez a történet valóban egy ember fejében játszódik le, ennek a képi világa és megvalósítása a film. Nagyon nagy élmény volt a forgatás.

— Hogyan kerültél kapcsolatba a szinkronnal?

— Szinkronszínészeket kerestek. A kollégáim közül többen vállalnak szinkront. Az elején dokumentumfilmekhez adtuk a magyar hangot, ezeket nagyon szerettük. Én több mint hat éve szinkronizálok. Ez úgy zajlik, hogy kapunk egy kész szöveget, amit felmondunk a szinkronra. Minden időre van, ha az eredeti nyelven hosszabb vagy rövidebb a szöveg, nekünk annyi idő alatt kell felmondani. Az eredeti hangot halljuk fülhallgatóból, vissza kell adnunk a hangulatot is.

— Mit tud adni egy színész a társadalomnak?

— Én szeretek adni. Úgy érzem, hogy a színészek adnak a fizikumukkal, az energiájukkal, a könnyeikkel, a nevetéseikkel… Ha sikerül adni, akkor teljesítettük a feladatunkat.

— A színházművészet nagy változásokon megy át. Lépést tudsz tartani a változásokkal? Be tudod fogadni azokat?

— Minden kihívás kihívás, egyik sem egyszerű. Nagyon át kell gondolni, hogy lehet továbbfejlődni. A színház olyan, mint a természet. Nem baj, ha itt-ott van egy kis pusztulás, majd utána kibújik és benövi azt a területet az új növény. Nem kell feladni. Amíg megvan a szellemi és fizikai kondíció, addig mindent meg lehet tenni, és én meg is teszek mindent, mert szeretem.

— Több alkalommal kaptál már díjat, elismerést, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) által megítélt Kovács György-díj mit jelent számodra?

— Sokat. Nagyon sok minden fut végig a fejemben, a lelkemben. Az elismerés után nem lehet hátradőlni, nem lehet megelégedni, hiszen a munka még nincs befejezve. Minden elismerés egy pecsét arra, hogy valamit jól csináltam.

Elek György