Gyakran esik szó arról, hogy az emberek nagy része nem befogadó a modern, színvonalban magas, igényes munkával és szaktudással megalkotott irodalmi-, zenei-, képzőművészeti alkotásokra, színházi produkciókra. Mint a legtöbb társadalmi problémára, a válasz erre a kérdésre is a családban és az oktatás-nevelésben keresendő. Amióta a világi javak után nagyobb az érdeklődés, mint a szellemi javak iránt, az emberek a pénz és a hatalom megszerzéséért küzdenek, kevés időt és gondot fordítanak a szellemi kincsek felhalmozására. A művészetek megértéséhez szükség van egy fejlettebb értelmi szintre, egy magasabb szintű érzelmi intelligenciára, hogy a művészetélvező személy érzelmileg azonosulni tudjon a művész által kifejezett érzésekkel. Mi szükséges ehhez? Elsősorban az, hogy az ember egy olyan környezetbe szülessen, ahol van lehetőség az ismeretek megszerzésére, a későbbiek során pedig legyen lehetősége és elszántsága a tanulásra. Egyre kevesebb az olyan család, ahol a szülők „nem csak” az anyagiak megszerzéséért küzdenek, „nem csak” az anyagi jólétet akarják biztosítani gyereküknek, gyerekeiknek, hanem a szellemieket is. Ők maguk is úgy élnek, hogy mindig ott van az asztalon a könyv, rendszeresen járnak színházba, ízléses zenét hallgatnak stb. Sajnos ez már azokra a családokra sem érvényes, ahol generációkra visszamenően hagyomány volt a kultúra iránti érdeklődés. Az utóbbi években divatossá vált a „hagyományőrzés”. Azért vált divatossá, mert nagyon jól meg lehet élni a „hagyományőrző” tevékenységek szervezéséből. A napokban egy TV-híradóban az egyik magát kultúraszervezőnek nevező személy arról számolt be, hogy elvitt egy csoportot egy másik tájegységbe, ahol eltöltöttek három napot, megismerkedtek az ottani népi hagyományokkal, azok pedig megismerkedtek a vendégekével. Mindez három nap alatt megtörtént, természetesen pályázati úton. Hagyományőrzésre sok pénzt lehet szerezni, anélkül, hogy bárkinek is eszébe jutna: a hagyományokat nem megőrizni kell, mint egy régi képeslapot, hanem azokat meg kell élni.

„A múltra való emlékezés nem luxus, hanem nemzeti kötelesség” — fejtette ki Kelemen Hunor az egyik augusztus 20-i rendezvényen. Így kellene legyen, de ami kötelesség, nem biztos, hogy eredményes. Kötelességként szerveznek mindenhol megemlékezéseket nemzeti ünnepeinken és történelmi évfordulókon, de sok helyen olyan is az, mint amit kötelességből tesznek. Az elmúlt napokban egy történész tartott számomra nagyon érdekes előadást Szent István királyról, előadás közben az egyik hallgató felállt és felszólította az előadót, hogy most már fejezze be, mert nem történelemleckét jött hallgatni. Ide vezethet az, amikor megszokásból és kötelességből tesszük mindig ugyanazokat a dolgokat. A magyar nép történetét minden magyarnak illik ismernie, de nem kötelességből. Mutogathatunk egymásra, ki a felelős azért, hogy érettségizett magyar gyerekek nem tudják a Himnusz, a Szózat és a Nemzeti dal első szakát sem, akár felelősöket is megnevezhetünk, de ettől még semmi sem változik. A magyar életbe bele kell születni, ott kell legyen a génekben. Ezért kell mindig a tudatában lenni annak, hogy nem őrizni kell a hagyományokat, hanem azokat meg kell élni és nem kell engedni a minőségből.

Elek György