Hetvenkilenc évvel ezelőtt, 1945 január elején indultak a vonatok és vitték a magyar nyelvterületi legkompaktabb sváb tömbközösségének, a szatmári sváboknak ötezer tagját, 16 – 35 év közötti nőket és 16 – 45 év közötti férfiakat vitték a szovjet munkatáborokba, málenkij robotra, azaz „kis munkára” — rájuk,  az embertelen körülmények, járványok és munkabalesetek miatt elpusztultakra, de a deportálásból hazatért s kettétört életüket folytatókra is emlékeztek vasárnap délelőtt a Kálvária–templomban.

A málenkij robot megnevezéssel a korabeli hatalom azt próbálta (volna) elérni, hogy a civilek megnyugodjanak:  munkájukra csupán rövid ideig lesz szükség és hamarosan hazatérhetnek. A málenkij robot azonban kőkemény, sokak számára öt éven át is tartó fizikai munkát jelentett (bányászat, romeltakarítás, építkezés) valamelyik szovjet iparvidéken. A kényszermunkáról életben hazatérők a kommunista kormánytól semmiféle segítséget sem kaptak, és évtizedekig hallgatásra voltak kényszerítve. A „kis munka” s bármiféle hozzá kapcsolódó téma a kommunizmus idején tabu volt, csak a kilencvenes évektől kapott nyilvánosságot, ám a részletek teljes feltárása mind a mai napig nem ért véget — országos szinten első alkalommal 1995–ben Szatmárnémetiben tartották megemlékezést, Wendelin Fuhrmann római katolikus lelkész javaslata nyomán, s azóta minden évben főt hajtanak, külön-külön  a sváb településeken álló emlékműveknél, illetve közösen a Kálvária-templomnál lévő, egy évtizede felavatott emléktáblánál, amely a megye valamennyi deportált sváb áldozatának emlékét őrzi. 

Áldozatok egy istentelen hatalom oltárán

A mise kezdetén — rendhagyó módon — a deportáltak lelki üdvéért gyújtottak mécseseket az oltár előtt, közben a kivetítőn a sváb közösség életét megörökítő felvételek váltották egymást, a fiatalok pedig a közösség életét ismertették. 
„Egyházmegyénkből nagyon sok fiatalt elhurcoltak, és sokan nem tértek vissza szeretteikhez. Azok közül, akik hazatértek, sokaknak csak az a vigasztalás jutott, hogy szeretteik körében halhatnak meg, mert az elszenvedett megpróbáltatások teljesen felemésztették őket. Nagyszüleink, szüleink, testvéreink ők, akik áldozatok lettek egy istentelen hatalom oltárán.” – fogalmazott nm és ft. Schönberger Jenő megyéspüspök, áldást kérve az elhunytakra. 
Prédikációjában arra hívta fel a figyelmet — utalva Jeremiás prófétára, akivel Isten valami újat akar kezdeni —, hogy nekünk is valami újat kell tettünk, s magunkévá tennünk Jézus parancsolatát: 
„Úgy szeressétek egymást, mint én szeretlek benneteket.' — ez a szeretet azt jelenti, hogy tudjunk megbocsátani, tudjuk szeretni az ellenséget. A történelem sok gonoszsága tanulság kell legyen: vagy megtanuljuk szeretni és tisztelni egymás, vagy velünk együtt pusztul el a világ. Nem könnyű megbocsátani, de ez a mai nap igazi üzenete! Krisztusba vetett hittel a szenvedés is lehet öröm és a megbocsátás is természetes. ” – hangsúlyozta.
A megemlékezés zárómomentumaként a jelenlevők koszorúikat helyezték el a Kálvária templom udvarán található, sváb deportáltaknak emléket állító táblánál.

„Minek ez a felhajtás?”

1945–ben több mint 80 000 romániai németet (szászt, svábot, cipszert) hurcoltak el kényszermunkára, a Szovjetuniónak nyújtandó „természetbeni jóvátételre” — és ezzel a 1945. február 4–11. közötti jaltai konferencián a szövetségesek egyetértettek. Viszont nem értették „Minek ez a felhajtás a romániai szászok és mások Oroszországba deportálása miatt?” — ahogy azt Winston Churchill brit külügyminiszer híressé vált mondatában megfogalmazta, aki  a kelet-európai németek munkára elvitelét a szovjetek jogának tartotta, s úgy vélte, azoknak valóban joguk van azt tenni a megszállt országokban élő németekkel, amit csak akarnak.  S a szovjetek valóban azt is tették: 1945  január 11. és 16. között  30 336 erdélyi szászt vittek el — minden harmadik deportált a munkatáborokban halt meg.  A már 800 éve Erdélyben élő s anno az erdélyi magyarokkal és a székelyekkel megalakított három nemzet uniójának tagja, az erdélyi szász közösség — akaratán kívül —  megindult azon az úton, amely rövid távon az orosz munkatáborokba, hosszabb távon azonban a szinte teljes felszámolódáshoz vezetett. Január 14. és 16. között mintegy 33 000 bánáti svábot deportáltak —  közülük körülbelül 5000–en nem élték túl a „kis munkát”.
A szatmári svábok deportálása kezdődött legkorábban, ugyanis őket már január 2–3–án összegyűjtötték: a harminckét településről mintegy 5000 embert hurcoltak el, s voltak közöttük magyarok és románok is, mint például a szaniszlói csoportban (valószínűleg mert az oroszok ott nem találtak annyi sváb nemzetiségű lakost, amennyi lefedte volna a településre eső kvóta–létszámot). A kényszermunka éveiben, 1948–49–ig majdnem ezren pusztultak el az embertelen körülmények, járványok és munkabalesetek miatt — — a malenkij robotból visszatértek közül ma már alig páran vannak még életben.

Szabó Kinga Mária 

SZÓLJON HOZZÁ FACEBOOKON!