Oroszi Berta óvónő a szatmárnémeti Kinizsi óvodából ment nyugdíjba. Ő még a híres Nagyenyedi Kollégiumban részesült pedagógusi képzésben. Az alábbiakban eddigi életútjáról és pályafutásának fontosabb állomásairól beszél.

— Azt, hogy óvónő lettem, Tőkés Erzsébetnek köszönhetem, aki fizika–kémia–matematika tanárnő volt a faluban — emlékszik vissza az óvónő. — Tőle tudtam meg, hogy létezik a Nagyenyedi Kollégium, ő készített fel és vitt el felvételizni. Nagy dolog volt akkor egy szilágysági kis faluból eljutni Nagyenyedre. Nem is a város, hanem a kollégium híressége vonzott a maga szigorával. Annak ellenére, hogy Erdély és a Partium minden részéről voltak évfolyamtársaim, nagyon jól összekovácsolódtunk. Az iskola nagyon szigorú volt. Most, amikor meglátok egy festett miniszoknyás lányt az iskolában, eszembe jut, hogy nekünk kötelező volt az egyenruha és a patent harisnya. Maximum egy fekete szoknya és egy fehér blúz volt, amit felvehettünk ünnepnapokon vagy kimenőkor. Igaz, hogy akkor még nem volt ilyen nagy divatőrület, mint most. Nekem ma már úgy tűnik, hogy az egyenruha használatának kötelező tételével inkább a szülőkön próbált segíteni az iskola vezetősége. Emiatt volt az is, hogy hazamenni is csak két vakáció között egyszer lehetett. Azt mondta az aligazgató, hogy a szülők, ha kölcsönkérik a pénzt, akkor sem mondják, hogy ne menjen a gyerek haza. Gondolom a ruhával is az volt a cél, hogy ne legyen az, hogy egyiknek van szép ruhája, a másiknak nincs, mint ahogy napjainkban történik. Abban az időben az iskolában nem csak oktattak, hanem neveltek is. Mostani szemmel nézve úgy látom, szükség volt a szigorra, hiszen tizenöt évesen, szülők nélkül a távolban nem volt könnyű. Pedagógiai szempontból nézve is nagyon jó nevelést kaptunk a kollégiumban. Olyan alapismeretekkel kerültünk ki az iskolából, amire bármikor lehetett építeni függetlenül attól, hogy miként változott a tanterv, a program.

Nevelési munka

— Az iskola elvégzése után Pelébe helyeztek ki, ahol három évet tanítottam — eleveníti fel pályájának állomásait . — Onnan áthelyeztek Túrterebesre, ahol tizennégy évet töltöttem. Egy elzárt zsákfaluból, egy nyitottabb közösségbe kerültem, ahol egy nagyon összeforrott társaság várt. A túrterebesiek nem könnyen fogadták be a máshonnan érkezőket, de az én esetemben hamar sikerült a megbarátkozás. Amikor a fokozati vizsgámat kellett megvédenem, délután szóltak, hogy másnap jönnek az iskolába nyílt órára. Az egész tantestület mellém állt, hogy segítsenek felkészülni. 1990–ben kerültem a szatmárnémeti Kinizsi óvodába, Kiss Erzsébettel egy csoportban voltam. Vele egy faluban születtem, együtt tanultunk, nagyon jól együtt tudtunk működni.

Az óvoda csak most kapcsolódik a Református Gimnáziumhoz, de mi már 1990–től vallásos nevelésben részesítettük a gyerekeket, még akkor is, ha néhány szülőnek ez nem tetszett. Verseket, énekeket tanítottunk, műsorokat szerveztünk. Óriási különbség van a múlt és a jelen oktatási módszerei között. Én mindig igyekeztem alkalmazni a régiből azt, ami jó, és onnan, ahol jártam, igyekeztem elhozni azokat az új módszereket, amelyeket lehetett ötvözni a régiekkel. Nagyon nehéz a más és más életkörülmények közül érkező gyerekeket egy kalap alá helyezni. A mai szülők nagy része sajnos ajándékkal próbálja pótolni a nevelést, ami bizony meglátszik a gyereken. A gyereknek szüksége van arra, hogy sok időt töltsön a szülőkkel, hogy azoktól jót lásson, szeretetet kapjon, hogy megtapasztalja a szülők egymás iránti és a gyerek iránti szeretetét, mert amilyen szellemben felnőnek, majd jobb esetben ők is olyanok lesznek. A jövő nemzedékből nagyon fog hiányozni a még gyakran emlegetett, otthon töltött hét év, ami később már nem pótolható. Sokan megkérdezik tőlem, hogy mivel töltöm nyugdíjas éveimet? Először kipihenem magam, majd sorra veszem azokat a könyveket, amelyeket még nem volt időm kiolvasni.

Elek György