Széchenyi szállóigévé vált mondását, hogy ti. nyelvében él a nemzet, mindannyian ismerjük, sőt kisebbségi sorsban élve ennek felelősségét is érezzük, súlyát is megtapasztaljuk. Anyanyelvünkhöz hasonló érték népzenei hagyományunk is — Kodály Zoltánnál olvassuk, hogy a magyar népdal, amely egyébként egyidős a magyar nyelvvel, az egész magyar lélek tükre. De merünk-e, szoktunk-e egyáltalán „tükörbe nézni”? Talán ha diákkorunkban azon szerencsések közé tartoztunk, hogy a zeneóra nem a főtantárgyak elmaradt tananyagának pótlására szolgált, akkor ismerjük az élményt. Sajnos, csak keveseknek adatott ez meg régen is, és ma sincs másként. Pedig a zene testre és lélekre gyakorolt jótékony hatása a régmúlt idők óta ismert, ilyen értelemben az iskolai ének-zene óra is egyfajta zeneterápia kellene hogy legyen, de az iskola feladata lenne, hogy megismertesse a szórakoztató zenén túli zene értékeit is, és ezáltal fejlessze a gyermek személyiségét, erősítse a nemzettudatot, felkeltse a kultúra iránti fogékonyságot is. Az iskolai zenei nevelés kellene hogy legyen a zenei műveltség alapja, ehhez képest a megyeközpont egykori elitiskolájának tartott tanintézményben a magyar tagozatos gyerekeknek zeneórán újabban a roma rapper, előadó-dalszerző L. L. Junior zenéjét tanítják. Így aztán egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy a hasonló „értéket” közvetítő előadók vezetik a zenei toplistákat, de az továbbra is nyitott kérdés marad, hogy kitől tanulja meg egy átlagos gyerek, mi a jó és rossz zene között a különbség? Vagy kire nehezteljen az a diák, aki a hiányos zenei képzés miatt már a magyar irodalom házi feladataival sem boldogul önállóan, ugyanis az a népzenére is épít? És ezek még csak az azonnal lemérhető következményei egy iskolavezetés nemtörődömségének, akik vígan elnézik, hogy a rájuk bízott diákokból zenei analfabétákat „képezzenek”. De milyen ára lesz annak, hogy a ma még magyarul beszélő diákok az iskolában nem tanulnak meg magyarul érezni?!

Elek Anikó