Egy hűvös őszi napon, egy forró tea mellett nem is kívánhattam volna magamnak jobb beszélgetőpartnert, mint István István szatmári színművészt. Ha lehet egy embert az őszintesége miatt szeretni, akkor ő közéjük tartozik.

— Sepsiszentgyörgyön született, majd a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben fejezte be tanulmányait, színész szakon. Hogyan került Szatmárnémetibe?

— 1990-ben végeztem el a főiskolát, mi még a kőkemény Ceauşescu-érának voltunk a termékei, ami azt jelentette, hogy egy évfolyamon mindössze két-három színész végezhetett, mivel abban az időben eléggé megkurtították a helyeket a magyar tagozaton. A nyolcvanas évek végén, főiskolásként volt szerencsém megtekinteni néhány szatmári vendégprodukciót, ami azt sugallta, hogy egy fiatal, végzős színésznek, akinek komoly elképzelései vannak ezen a pályán, talán érdemes szerencsét próbálnia a szatmárnémeti társulatnál. Ezért szerződtem ide. Az pedig már egy másik történet, hogy a remények nagyon hamar szertefoszlottak.

— A színész is ember, neki is kijut a mindennapi gondokból, bánatból, a színpadon viszont nincs megállj, a közönséget nem érdekli az illető problémája, ő jól akar szórakozni az előadás alatt. Sikerül-e István Istvánnak úgy színpadra állnia, hogy a színházon kívül hagyja a magánéleti gondjait?

— Minden színészt arra tanítanak a főiskolán, hogy a „sáros cipőnket” a portán kívül kell hagynunk. Természetesen ez attól is függ, hogy az a bizonyos bakancs mennyire sáros, de egyébként ez borzasztóan nehéz feladat, hisz minden színész életében adódhatnak problémák, történhetnek tragédiák, melyek nagyon megnehezítik az aznapi szereplését, nem könnyű úgy játszani, időnként nevettetni, hogy tudod, nemrég vesztettél el egy számodra fontos, kedves személyt. Őszintén szólva, én nem hiszek ebben a kegyetlen színházban, sohasem vallottam azt, hogy egy színész csak akkor lesz profi, ha mindig minden körülmények között meg tud felelni. Szeretem, ha egy színészben időnként túlteng az ember, nem baj, ha időnként összeomlik, és azt mondja: „Nekem ez most nem megy” — számomra ez sokkal szimpatikusabb, mint a jéghideg profi. A fanatikus profit tisztelem és csodálom, míg az esendő színészt szeretem.

— Már több mint húsz éve koptatja a világot jelentő deszkákat. Elégedett az eddigi teljesítményével? Ha újrakezdhetné a pályafutását, lenne-e olyan, amit másképp csinálna, s ha igen, mi lenne az?

— Ha újrakezdhetném a pályafutásomat, nem lennék színész. 46 évesen ki merem jelenteni, hogy ha újrakezdhetném, más pályát választanék. Nem vagyok elégedett az eddigi pályafutásommal, még akkor sem, ha voltak nagyon szép pillanataim a pályán, de ha összességében mérlegre teszem az elmúlt közel 23 évet, akkor azt mondom, hogy szakmailag nem érte meg. A saját esztétikai mércémmel mérve túl sok értéktelen dolgot csináltam. Kár az ezekre elpazarolt évekért! Természetesen el kell telnie bizonyos időnek, hogy az ember visszanézhessen és józanul mérleget vonjon. Én most tartok itt, még ha kicsit későn is. Ha mindent elölről kezdhetnék, akkor biztosan valami mást csinálnék, hiszen tele van a világ gyönyörű hivatásokkal. Lehet, hogy szőlősgazda lennék és csodálatos boraim lennének…

— Melyik volt színészi pályafutása legszebb, legmeghatóbb és legnehezebb pillanata?

— Konkrétan egy ilyen momentumot nem tudok mondani, talán azok voltak a legszebb pillanatok, amikor olyan színházi darabokban játszhattam, és ráadásul sikereket érhettem el általuk, melyeket nagyon szerettem, és közel álltak hozzám. Több mint nyolcvan előadásban fordultam meg, de talán négy-öt olyan darab volt, amit büszkén bevállalok, és azt mondom, hogy igen, ez tényleg jó volt. A legnehezebb pedig egyértelműen az az előadás volt, melyet úgy kellett lejátszanom, hogy aznap távozott az életemből valaki, aki nagyon fontos volt.

— Mivel foglalkozik István István akkor, amikor épp nem a színpadon tartózkodik?

— Az elmúlt néhány évben nagyon sokat voltam színpadon, így sok mindenre nem jutott időm, de amúgy élem a sima szatmári magánéletemet a párommal. Nagyon szeretek a kutyákkal foglalkozni, sajnos egy ideje nincs kutyánk, de remélem, hogy egyszer ez is megváltozik, csak a színház mellett ezt nagyon át kell gondolni. Ezen kívül imádok dobolni. Most éppen zenekar nélkül vagyok, de bízom benne, hogy ez sem örökké tartó állapot.

— Mi az, ami boldoggá teszi?

— Ha olyan emberekkel lehetek, akiket nagyon szeretek, akikkel jól érzem magam. Valaki azt mondta, hogy a színészek örömszerző emberek. Ha ez igaz akkor nekem az kellene legyen a boldogság, ha örömet szerzek másoknak, de szerintem az ember ennél önzőbb módon van összetákolva.

— Ha azt mondanám önnek, hogy cserébe, amiért interjút adott nekem, teljesítem egy kívánságát, mi lenne az?

— Azt kívánnám, hogy újraszülessek Alaszkában és ott éljem le az életemet. Valami miatt betegesen szerelmes vagyok abba a vidékbe, bár soha nem jártam ott. Ha ez nem teljesíthető, kiegyezek Izlanddal is…

— Hogyan látja magát a következő húsz évben?

— Azt szeretném, hogy a következő években örömteli színházi feladataim legyenek, természetesen, ha ezen a pályán maradok, de nincs kizárva, hogy — ha nem is végelegesen, de valamilyen szinten — búcsút mondok ennek a szakmának, és valami mást vagy mást is csinálni fogok a közeljövőben. Szeretnék szépen nyugodtan élni az elkövetkezendő húsz évben, bár sajnos a világ nem arra tart, hogy ezt garantálni tudná. Azért megpróbálom a dolgokat nem túl komolyan venni, de főleg önmagamat nem. Rengeteg probléma forrása, ha az ember túl nagy jelentőséget tulajdonít önmagának.

Botos István