Huszonegyszer kellene hallani egy idegen szót ahhoz, hogy az aktív szókincsünk részévé legyen, de huszonegy azon napok száma is, ameddig egy korábban nem ismert mozdulatsor is az izommemóriánk része legyen. Vannak, akik szerint nem a huszonegyes a nyerő, sokkal inkább a 7x7, de ebbe a vitába nem szállunk bele. Megvolt a huszonegy nap, amikor boldog-boldogtalan kezet mosott, az is, aki eddig ezt nem űzte ebben a szigorú formában, betartotta az óvintézkedéseket, nem tolakodott a sorban, nem mászott a postán a másik ember nyakára, és képes volt viszonylag civilizáltan sorban állni. Mármint ahhoz képest civilizáltan, hogy eddig milyen volt a kultúra Európa eme eléggé balkáni sarkában. Már-már örömujjongtam, hogy ez a fránya karantén meg vírus körüli mizéria ha mást nem, hát ezen a területen változást képes hozni, mert eltelik sokszor huszonegy nap, és képesek leszünk megérteni bizonyos szabályokat. Ám ahogy teltek a napok, nőtt a kézmosások és a tisztességes sorban állások száma, úgy érzem, hogy az ország lakosságának jó része ívesen tesz arra, hogy mit mondanak a kutatók, mert itt szerintem huszonegyezer, de lehet, hogy huszonegymillió ismétlés is kevés lenne ahhoz, hogy megértsék, nem vágyom arra — sőt, szerintem egyetlen élő ember sem ezen a földrészen —, hogy szinte a nyakamba lihegjenek várakozás közben, mert képtelenek megérteni annak a földre festett vonalnak a jelentését. Sokunk számára volt emberi, hogy nem kellett a pénztárnál egymás hegyén-hátán torlódni, nem taposták le a sarkunkat a járdán, nem tolakodtak elénk pusztán azért, hogy két másodperccel előbb érjenek oda valahova, és nem kellett újra és újra elmagyarázni, hogy a lift nem azért sípol, mert örül, hanem mert így jelzi, hogy a figyelmeztetés ellenére négynél több ember és 320-nál több kiló zsúfolódott bele. Szomorúan állapítottam meg, hogy ezek megtanulásához, de még az elfogadásához sem elég nekünk a huszonegy nap.

Őri-Pákay Franciska