Cserey Csaba (Csabcsi) Szatmárnémeti egyik legismertebb zenész–előadója, ebben a hónapban ünnepli zenei pályafutásának negyvenedik évfordulóját. Az alábbiakban életéről, munkájáról, zenei pályafutásáról kérdeztük.

— 1958–ban születtem Gyergyószentmiklóson. Itt végeztem az elemi és a szakiskolát, az elemi iskola végén, 1969–70–ben pedig itt kezdtem el zenélni— emlékszik vissza a kezdetekre a jubiláló zenész.

— Ez a kezdet valami különös lehetett, hiszen meghatározta az egész további életedet, a kezedbe vetted a dobverőt és azóta nem engeded el. Mitől lett olyan nagy hatással rád a dob?

— A dobolás egy hirtelen szerelem volt a számomra, ami örökre tart. Gyerekkoromban még nem voltak diszkók, akkor még tea délutánokat szerveztek. Egy suli–bulin játszott egy zenekar, nagy érdeklődéssel figyeltem, és nagyon megtetszett a dob. Kipróbáltam, nagyon nagy hatással volt rám. Elkezdtem játszani, majd néhány osztálytársammal, akik gitároztak, létrehoztunk egy zenekart. Ezt úgy kell elképzelni, hogy nekem pionír dobom volt, a zenekar többi tagjainak száraz gitár. Omega, Illés és más akkori együttesek dalait játszottuk. 1970 végén már felléptünk az iskolában, 1970–72–ben a líceumban már elismert zenekar voltunk. Ez egy átmeneti időszak volt számomra, hiszen azelőtt sportoltam, mint a legtöbb gyergyói, a sportolást kellett abbahagynom a zenélésért. A dob valahogy magával ragadt és vitt. Több zenekarban is játszottam, amíg 1973–ban megalapítottuk a Kriolit (jégközeg) együttest. Ekkor már saját dalokat is írtunk, több helyen felléptünk bálokban. Rendszeresen részt vettünk a Megénekelünk Románia Fesztiválon, ami akkor az egyetlen bizonyítási lehetőség volt. Előbb megyei szinten, majd országos szinten. Elmondhatom azt, hogy szinte valamennyi versenyt megnyertük. 1977–ben Gyergyószentmiklósról elkerültem Csíkszeredába a VOX–T 77 zenekarhoz. Ez egy nagyon színvonalas zenekar lett, több lemezünk is megjelent, ilyen volt: a Krumpliföld Örökzöld és a Tetőn. 1978 és 1980 között a Román Televíziónál játszottunk, közben egyre több saját számot írtunk. A zenekar vezetője Székely György, akkor elismert zenetanár volt. Azt megengedték, hogy koncertezzünk, de amikor Áprily Lajos, Ferenczes István és Balázs F. Attila verseket zenésítettünk meg és azokat játszottuk, a zenekart letiltották. Ez akkor történt, amikor a hunyadiak emlékére is írtunk dalokat. A zenekar 1980–ban szűnt meg, de nem adtuk fel, 1981–ben Marosvásárhelyen újraalakult, működött még két–három évig, a Marosvásárhelyi Rádiónál felvételt is készítettünk, de három év után újra megszűnt.

Autodidakta módon

— Egy ilyen gazdag zenei munkássághoz komolyzenei ismeretekre van szükség. Hol tanultál zeneelméletet és kitől?

— Zenei ismereteimet autodidakta módon szereztem. Nem jártam ugyan zeneiskolába, de sokat tanultam egyedül, ha valamit nem értettem, megkérdeztem szakemberektől. Letettem egy vizsgát Bukarestben — már nem tudom mi volt a neve —, amit lehet, hogy sokan nem vettek komolyan, de én nagyon felkészültem rá. Az akkor szerzett ismeretek még ma is segítenek abban, hogy megálljak a lábamon.

— Rólad azt is elmondhatjuk, hogy vándorzenész voltál, hiszen mindig oda mentél, ahol lehetőséged volt zenélni és mindig azt csináltad, amire lehetőséged adódott. Mindezt a zeneszeretet miatt csináltad vagy azért, hogy meg tudj élni?

— Azt hiszem mindkettő miatt. Amikor megszűnt a Vox, nem volt lehetőség új együttest alapítani, mert nem lehetett koncertezni. A nyolcvanas években, adódott egy új lehetőség, amit az elsők között igyekeztem kihasználni. Ez volt a vendéglőzés. Abban az időben igyekeztek az embereket a vendéglőkbe csábítani, hogy ott szórakozzanak. Ennek az egyik oka, hogy ne nézzék a Magyar Televíziót, ne hallgassák a Szabad Európa Rádiót, jöjjenek el a vendéglőbe, ahol szem előtt vannak és a beszélgetéseiket is le lehet hallgatni. Abba a vendéglőbe mentek többen, ahol jó zenekar volt. Én játszottam Szovátán, Tusnádon, Kovásznán, a tengerparton és sok más helyen. A vendéglők elég jól megfizették a jó zenekarokat.

Szatmárnémetiben

— Hogyan kerültél Szatmárnémetibe?

— 1989–ben Szovátáról jöttem Szatmárnémetibe személyes okok miatt. A bizonytalanra jöttem, hiszen a zenekarok feloszlottak, a hangulat kezdett puskaporos lenni, nem tudta senki, hogy mi fog történni, mire lehet számítani. Megpróbáltam munkát keresni, így bementem az Északi Színházba is, ahol meglepődve tapasztaltam, hogy túl sok a székely, köztük Parászka Miklós igazgató, aki szintén gyergyói származású. Egy ideig turnéztam Koós Jánossal, Aradszky Lászlóval, Harangozó Terézzel és másokkal. 1990 és 2004 között a színháznak állandó zenekara volt, abban játszottam, 2004–ig segédszínészként dolgoztam, majd átjöttem a G. M. Zamfirescu Művelődési Házba szervezőnek, előadónak és zenei oktatónak.

— A művelődési házban egy újabb karrier elé néztél. Mi történt itt?

— 2002–ben megismerkedtem Harry Tavitiannal, akiről elmondhatom, hogy az ország egyik legjobb dzsesszzongoristája. Jó kapcsolat alakult ki köztünk, azóta is együttműködünk. 1998–ban kidolgoztam a Dob–Túra című előadásomat, ami nem volt más, mint egy lehetőség az önkifejezésre. Ezzel a műsorral bejártam az egész Európát. Közben szerveztem dobos találkozókat, részt vettem neves dobos fesztiválokon és dzsesszkoncerteken.

Hangszerek sokasága

— A dobkoncerteden szinte ki se látszol a dobok mögül. Hány dob vagy tartozék van előtted és melletted egy ilyen koncerten?

— Ha csak a dobra gondolunk — akusztikus dobokra —, akkor négy–öt, jön még a tam-tam, a nagy dob, négy–öt pedál, hét–nyolc cintányér, klasszikus és egzotikus perkuciók stb. Az utóbbi időben nagyon sokat foglalkozom az egzotikus perkuciókkal. Ezek a latin világból, Afrikán keresztül egészen Ázsiáig terjednek. Nagyon sok ütőshangszerrel foglalkozom, úgy latin, mint afrikai és ázsiai szinten. Ezek közt vannak olyan ütőshangszerek, amelyek kimondottan ritmikai alapot, meditációs, relaxációs, hangterápiás hangzásokat is képviselnek.

— Hogyan lehet megismerni ennyi hangszert, és megtanulni rajtuk játszani?

— Nagyon sok fesztiválon vettem részt, ahol sok jó dologgal, sok perkucióssal, sok ütőssel találkoztam, amit láttam és halottam, azt igyekeztem elsajátítani. Nagyon sok zenét hallgattam, ha valamit nem értettem, utánajártam, megtanultam. Nagyon megragadott a keleti világ. Harry-val is a keleti világ misztikumán jöttem össze.

Művész vagy dobos?

— Te művésznek tartod magad?

— Van egy bölcs mondás a zenészek körében: a dobos nem zenész, csak a zenészek barátja. Én is úgy gondolom, hogy dobos vagyok, ütőhangszeres. Sokan szólítanak művésznek, nem azt mondom, hogy nem esik jól, végeredményben amit én adok, az egyfajta művészet. Ha valamit az ember magas szinten gyakorol, miért ne lehetne azt művészetnek nevezni? De maradjunk meg abban, hogy én dobos, ütőhangszeres vagyok.

— Érdekes módon te egy olyan előadó vagy, akik nagyon sok eseményre meghívnak, de nem mondja senki azt, hogy kezdesz unalmassá válni? Mi az oka a népszerűségednek?

— Szerintem az, hogy nagyon színes az a paletta, amelyen én mozgok. Romániában kevés egzotikus hangszeres van. Én nagyon sokat foglalkozom ezzel a témával, sok időt töltöttem a megismerésével és ma is sok időt töltök azzal, hogy minél tökéletesebben adjam vissza ezt az érzésvilágot, és mindig tudjak valami újat mutatni. Nem könnyű behozni azokat a hangszeres érdekességeket, amelyek ismeretlenek ebben a térségben. Úgy tapasztalom, hogy ez a zenei forma, ez a stílus megfogta az embereket. Akárhova megyek, mindenhol szívesen fogadnak, mert olyan dolgokat csinálok, ami eddig nem volt. Új melodikus ütőhangszereken kevesen játszanak. Ezeknek a hangszereknek nagyon érdekes a hangzásuk, talán ezért érdekli az embereket. Én nagyon szeretek segíteni az embereken. Együtt tudok örülni azokkal a képzőművészekkel, akik kiállítanak, azokkal akik könyveket mutatnak be, vagy azokkal, akik más stílusú zenét játszanak. Ezek a dolgok engem is úgy feldobnak, mintha az én sikerem lenne.

Visszatekintés

— Negyven év után hogyan tekintesz vissza eddigi pályádra?

— Nem volt könnyű ez a negyven év. Nagyon sok mindenen mentem keresztül: nélkülözések, problémák, nehézségek. De ha az egészre visszanézek, azt hiszem sikeres életpálya volt az enyém. Ha újrakezdhetném, akkor is ezt csinálnám, lehet, hogy néhány dolgot másként. Kevesebb olyan dologról mondanék le, amit ha elmulasztunk, később már nem lehet pótolni.

— Te egyfajta kalandor életet éltél, soha sem volt egy olyan munkahelyed, ami garantáltan, hosszú távú megélhetést biztosított. Nem féltél attól, hogy kicsúszik a talaj a lábad alól?

— Nem hiányzott soha az állandóság. A régi rendszerben azért nem, mert harcoltam, hogy elérjem mindazt, amit kitűztem magam elé. Fiatal voltam, a koncertek érdekeltek, hogy tudjak tanulni és minél több fellépésem legyen. A vendéglői világban azért küzdöttem, hogy tudjak megélni. Amikor Szatmárnémetibe kerültem, a színházban egy olyan világba csöppentem be, ami feldobott. Itt átértékeltem a művészetet. Mindazt, amit addig megtanultam, a színházban ki tudtam élni. Most, ha igazán elgondolkodom, arra a következtetésre jutok, hogy nehéz is volt, szép is volt, nem telt el hiába ez a negyven év, sajnos sok minden kimaradt, ami nem pótolható.

Jubileumi koncert

— Jubileumi koncertre készülsz. Milyen lesz ez a koncert?

— Egy kicsit izgulok. Már rég tervezek egy ilyen jellegű koncertet, de úgy látszik most jött el az ideje. A Kriolittal és a Vox–szal terveztünk már egy nosztalgiakoncertet, de soha nem jött össze. Most ők is eljönnek egy–két szám erejéig. Sokan nem játszanak már közülük, és nem is érdekli már őket életüknek ez a szakasza. Nekem most az a célom, hogy valamilyen szinten felidézzem az elmúlt negyven évet, kiemelve azt a huszonkét évet, amit Szatmárnémetiben töltöttem. Azok a zenészek, színészek és művészek fognak színpadra lépni, akikkel valamilyen módon kapcsolatom volt. A lényeg, az egymással és a közönséggel való találkozás. A koncert május 27–én, 19 órától lesz a G. M. Zamfirescu Művelődési Házban.

Elek György