A „téma az utcán hever” riporteri szállóige igazságára már zöldfülüként rájöttem, hogy sokszor a legegyszerűbb ember sorsa szolgáltatja a legfordulatosabb, legérdekesebb, legtanulságosabb és persze legemberibb történeteket. Nemegyszer egy sáros barázdaszélen véletlenül elejtett félmondat volt az, ami nyomán elindulva csakhamar érdekfeszítő történet bontakozott ki: elfelejtett, világ végén élő báróról, szerelmes külföldi befektetőről, brazil focicsapatban is megfordult falusi öregúrról, Szedrey Júlia pálinkafőző-segédmunkás leszármazottjáról. Nem agyonreklámozott, műmosollyal pózoló celebekről, hanem hétköznapjaink közöttünk élő helyi „sztárjairól”, életfilozófiákat megfogalmazókról, példásan helytállókról, ősi hagyományt őrzőkről. Akikről talán a hétköznapi rohanásban még a szomszéd se tudja: különlegesek a maguk nemében…

Kárpátalján találta magát

A falubeliek azt mondják róla, valóságot jelenség, ezért mindenképp érdemes vele szóba elegyedni. Való igaz, Szmutku Zoltánnak stílusa van, olyan ízesen, élvezetesen tud mesélni, mint kevesen. Van is miről beszélnie, ugyanis számos érdekes kalandot megélt az elmúlt húsz évben: a legérdekesebb nemrég történt vele, a román – ukrán határon. De erről később.

Nagy meglepetés érte Szmutku családot egy éjjelen: Zoltán, akiről évekig nem hallottak, és azt hitték, eltűnt, váratlanul beállított kökényesdi otthonába. „Csak ideát” volt Magyarországon, mondta rokonainak, akik megszólalni sem tudtak a meglepetéstől.

Nyolcvannyolcban gondolt egyet, és mint oly sokan, nem tért már vissza, miután kisútlevéllel átment a határon:

- Azt mondtam a román vámosoknak, hogy „arrivedercsi, csáu”, engem többé nem láttok. Mondták is, akikkel voltam, hogy nem vagyok normális, de az irataim már nálam voltak. Felkerestem a Debrecenben élő kökényesdi barátokat, reggel le kellett jelentkezni a rendőrkapitányságon, és három-négy nap múlva már munkát is kaptam a vagongyárban. Eléggé lenéztek minket, románoztak, és sokszor bántam is, hogy az itteni jó munkahelyemet, a szatmárnémeti sörgyárat otthagytam. Jó életünk volt akkor a sörgyárban. Annyi sör volt, hogy mikor az egyik barátomat behívtam, az még a haját is sörben mosta meg. De nekem Magyarország kellett…

Egy év múlva Budapestre ment, ahol amolyan „mindenes” lett, alkalmi munkát vállalt, ahol kellett, lépcsőházakat takarított, mikor mi adódott. Dolgozott kínaiaknál is:

- Nem kellett mossak soha, mert tele voltak ruhával, és annyit adtak, hogy már nem tudtam mit csinálni velük. Volt, hogy száz öngyújtóm is volt egyszerre, azt is osztogatták, ha kellett, ha nem.

Amikor úgy döntött, hogy hazalátogat egy éjszaka, már útlevele sem volt, csak magyar letelepedési engedélye. A határon mégis átengedték, mert volt egy ismerőse, aki „ismerte a dörgést”, és gyakran foglalkozott magyarok Ausztriába szöktetésével is. Nagyváradon egyből megbüntették a villamoson, mert nem volt jegye: többéves magyarországi tartózkodás után nem csinált karriert, három forinttal a zsebében tért vissza Romániába.

Személyigazolványa most sincs, még nyolcvankilencben lejárt. Nem bánta meg, hogy hazajött, csak, mint mondja, itt sokkal többet kell dolgozni: „a munkát ki tudja adni mindenki, de mikor fizetni kell, már mindenki csak vakarózik, a hóna alá fele nyúl.” - jegyzi meg stílusosan a napszámból élő „kalandor”. Akinek nem értek véget különleges élményei a magyarországi „kiruccanással.”

Azt hitte, Józsefházán van

Nyílt titok Kökényesden, hogy Szmutku Zoltán megjárta Kárpátalját is, igaz, csak véletlenül.

- Hát eltévedtem. Esett az eső, úgy megáztam, hogy csak csuda. Hogy merre jártam? Elindultam a kocsmából egyenesen. Mikor a határhoz értem, ideges lettem, mert nem tudtam ki zárt drótkerítés mögé. Kifeszítettem a drótot és nagy nehezen bevergődtem Nevetlenfaluba. Nem tudtam, hogy Nevetlenfalu, azt gondoltam, Józsefházán vagyok, mert a templom majdnem olyan, mint az ottani. Kérdem egy öregtől: „Sárközre mikor megy innen busz?” Az meg csak nézett egyet. Ne félj, mikor megmondta, hogy hol vagyok, egyből kijózanodtam. Először nem értettem, miért nincs egy szatmári rendszámú busz sem, mindnek olyan furcsa volt a rendszáma. Jött egyszer egy olyan otromba, tömpe orrú busz, amilyet csak a tévében lehetett látni. Mondja a sofőr: lyukasszak. Mondom neki: mit? Nagyon megijedt, amikor meghallotta, hogy a vámba akarok menni, le is tett az útszélen. Egy család aztán vendégül látott és megmagyarázták, merre kell visszafelé menni, a határnak. Hát nem pont ott jöttem vissza, ahol átmentem? Egyszer látom, két kékruhás jön velem szemben. Kifaggattak, mit keresek ott, én meg feltaláltam magam – megkérdeztem: látják milyen szép málém van? Ezt jöttem megnézni – meséli derűsen a történetet, amelyet azért akkor nem éppen ilyen jó kedéllyel élt meg. (2006)