A XXXV. Szatmári Zenei Napok rendezvénysorozat keretén belül október 23–án, kedden 18.30 órakor, a szatmárnémeti Dinu Lipatti Filharmóniában koncertezik a Budapesti Liszt Ferenc Kamarazenekar. Az alábbiakban a zenekar koncertmesterével, Rolla Jánossal beszélgettünk.

— Közeledik a Liszt Ferenc Kamarazenekar fennállásának az 50. évfordulója, ami több szempontból is nagy dolog, egyrészt az eltelt hatalmas idő, másrészt a folytonosan hozott világszínvonal okán is. Kevés olyan dologra lehetünk büszkék, mint erre a világszerte ismert zenekarra, amely ma is lehengerlő közvetlenséggel, szerénységgel, szeretettel tölti be küldetését otthon és a világban egyaránt. Először azt szeretném öntől megkérdezni, hogy mit jelent az ön számára személyesen ez az 50. születésnap?

— Én azt hiszem, hogy a legfontosabb számomra az a bizalom, amit a zenekar szavazott meg nekem, hogy elviselt ötven éven keresztül. Azt hiszem, nincs a világon még egy olyan együttes, ahol vagy a tagság, vagy a vezetők nem cserélődnek le ennyi idő alatt. Az, hogy én kezdettől fogva a koncertmestere, illetve művészeti vezetője voltam az együttesnek, az érzésem szerint azt jelenti, hogy nagyon jó a kapcsolat a zenekar és köztem, a tagok megbíznak bennem és ez egy nagyon fontos része az életemnek, mert az embernek kell egy ilyen kapaszkodó az életben, ami egy fix pont, számomra ez az.

A zenekar hírneve

— Számtalan koncertjük volt a komolyzene legkiválóbb helyszínein a Carnegie Hall–tól a Sydney Operaházig, a legnagyobb virtuózokkal játszott együtt Yehudi Menuhintól Szvjatoszlav Richter–ig, kiváló lemezeket adtak ki, amelyek számtalan díjat és elismerést vívtak ki. Maradt–e bámulatos pályafutásuk során bármi, amit nagyon szerettek volna, és az valami folytán mégsem jöhetett össze?

— Én azt hiszem, hogy a legnagyobb szomorúság számomra az — persze az illusztris nevek felsorolását még lehetne folytatni —, hogy ezek az emberek, akik tulajdonképpen megalapozták a zenekar hírnevét, illetve akiktől ennyit tanultunk, már nincsenek köztünk, szinte egyik sem. Többen közülük pont abban az időszakban távoztak az élők sorából, amikor ez a kapcsolat szorosabbá válhatott volna. Ilyen például Szvjatoszlav Richter, akivel az utolsó budapesti koncertjén partnerek lehettünk, és akinek a fesztiválján is részt vettünk, és akivel megbeszéltük, hogy ha legközelebb jön Magyarország felé, akkor Sárospatakon, a mi fesztiválunkon is fellép. Egy olyan kapcsolat kezdett kialakulni, ami nagyon biztató volt számunkra — de a folytatás sajnos nem valósulhatott meg. Ilyen volt például Fischer Annie is, akivel a zenekar együtt játszhatta az utolsó koncertjét Szolnokon, ami számunkra egy mérföldkő volt. Ő Magyarországon nem nagyon szeretett már abban időszakban fellépni, megbeszéltük, hogy dél–amerikai turnét csinálunk, ez sem jöhetett létre. Ezen kívül az egyik legnagyobb zenésze a világnak, Jean–Pierre Rampal, aki folyamatos vendég volt nálunk és nagyon–nagyon szerettük, ő is valahogy olyan hirtelen lépett ki az életünkből, egy borzalmas nagy űrt hagyott maga után. Sorolhatnám még, Isaac Stern, aki az utolsó lemezeit a zenekarral játszotta és nagyon–nagyon szerette ezt az együttműködést. Sosem felejtem el, azt mondta: „tudod, olyan ez a zenekar, mint egy kényelmes cipő”. Nála korábban ez nagyon fontos szempont volt, hogy olyan közeg vegye körül, ami, még ezt is megreszkíroznám, biztatást adott neki ahhoz, hogy kezébe vegye még a hangszert — nem nagyon volt akkoriban olyan jóban a hegedűjével. Ezek az emberek tanítói voltak a zenekarnak, hiszen egy–egy ilyen szólista közreműködése alkalmából hónapokat profitáltunk. Nálunk nem karmester határozta meg a játékstílust, hanem mindig az a személy, aki éppen az élén állt a zenekarnak, aki legtöbbször szólista volt. Előfordult természetesen karmester is, például Rampal az utolsó éveiben nagyon sokat dirigált. Mi hihetetlenül szerettük azt az aurát, ami körülvette őt. Bizony jelen pillanatban ott tartunk, hogy ezek a művészek nem elérhetőek, föl kell építeni egy új imidzset a zenekarnak, és nagyon sajnálom, hogy a fiatalok ebben nem vehettek részt. A zenekar megújult és úgy döntöttünk, hogy nem hagyjuk abba, hanem folyamatosan egyenként kiválasztjuk a következő generációt. Ők bizony kimaradtak ebből a fantasztikus sorozatból, amit mi végig tudtunk járni az 50 év alatt és én megpróbálom a megszerzett tapasztalatot nekik továbbadni.

Barátságok, kapcsolatok

— Az ötven év alatt nyilván rendkívüli barátságok is kötődtek, egyrészt zenekaron belül, másrészt más zenészekkel, karmesterekkel, szólistákkal, szervezőkkel, kritikusokkal és a közönség legkülönfélébb tagjaival. Mely személyes barátságai tűnnek a legmeghatározóbbnak a zenekar és az ön személyes pályafutása szempontjából?

— Az első időkben, mikor a zenekar elkezdte külföldi pályafutását, az első kapcsolatok meghatározóak voltak. Ilyen volt például Vásáry Tamással való találkozásunk, aki akkor még nem járt Magyarországra — politikailag nem volt még aktuális — és akivel Franciaországban nagyon sokat koncerteztünk együtt. Vele nagyon–nagyon jól megértettük egymást és Tamás volt az, aki megalapozta a zenekar karrierjét, hiszen olyan impresszáriónál ajánlotta be a zenekart, aki szintén meghatározó volt akkori életünkben: Böröcz Andrásnál. Ő egy magyar származású francia impresszárió volt fantasztikus ötletekkel és az ő szervezése alatt zajlott az a bizonyos hajókirándulás (egy Mermoz nevű, a Földközi–tengert bejáró koncerthajón minden évben két hétig világhírű zenészek játszottak, és mind az utasok, mind a művészek a hajón éltek ez alatt az idő alatt). Ez a hajós koncertsorozat fantasztikus élményt jelentett, mert lakva tudtuk megismerni ezt a művészgarnitúrát. Emellett Böröcz segítségével sikerült a francia területre betörni, ami eléggé zárt világ. A hajón ismerkedtünk meg Rampallal, Maurice Andréval, aki hosszú évtizedeken keresztül barátja volt a zenekarnak. Itt beszéltük meg az első közös hanglemezeket is. Ötször vettünk részt ezen a hajókiránduláson és számtalan nagyon komoly művésszel volt szerencsénk találkozni, például Rosztropoviccsal, akinek a Szovjetunió elhagyása után az első útja Párizsba vezetett, ahol Böröcz vette le a repülőről. Ennek az impresszáriónak volt egy fesztiválja Mentonban, ahol mi folyamatosan vendégek voltunk és Rosztropovics az első koncertjét velünk adta a nyugati oldalon. Ez egy meghatározó élmény volt számunkra, hiszen akkor egy összetört, hatalmas problémával küszködő emberrel találkoztunk, aki talán soha többet nem mutatott olyan érzelemgazdagságot, mint azon az első koncerten. Aztán felszálltunk erre a hajóra, ahol két hétig együtt laktunk és így hozzá komolyabb ismeretség fűződött a későbbiekben. Nehéz lenne mindenkit felsorolni. Ezek az élmények végig meghatározták a zenekar karrierjét. Henryk Szerynggel is ott találkoztunk, akivel sokszor játszottunk később a budapesti koncertpódiumon is, illetve Fournier–rel, aki egyike az utolsó csellista mohikánoknak, akivel szintén nagyon jó volt a kapcsolat. Cziffra Gyurival is ott alapoztuk meg a jó viszonyt, akinek a repertoárja nem esett egybe a mi összeállításunkkal, nehéz volt őt kamarazenekarral kísérni, ilyenkor kiegészült az együttes. Játszottunk Chopin–koncertet úgy, hogy mellettem Salvatore Accardo hegedült és Stern játszott a szekund szólamban, Rampal volt az első fuvolista — fantasztikus élmények voltak ezek. Ez a fajta közös munka azt hiszem, meghatározó volt a zenekar további pályafutására.

Tervek

— Mik a további tervei? Hol lépnek majd fel, s kikkel készítenek felvételeket? És sajnos ide kívánkozik még ez a kérdés is: mennyire hagy nyomot a komolyzene világán a válságos idő, amelyben élünk?

— Ezek a problémák sajnos az egész világon érezhetők. A koncertek látogatottsága, illetve az emberek érdeklődése egy kicsit megcsappant, a hanglemezkiadás szinte megállt az elektronika világában. Nem is hittem volna, hogy ide jutunk a másolástechnika, illetve nem kell ezt részletezni mi miatt, és csak az igazán megveszekedett gyűjtők vásárolnak, akik igazán el vannak erre szánva és megmaradt az érdeklődésük. Sajnos ezek az emberek már inkább az idősebb korosztályból kerülnek ki, akik még őrzik ezt a hagyományt, ami nagyon hosszú ideig jelen volt a komolyzenei piacon. Mint egy kátyúban, azt lehet érezni. A zenekar fénykorában 120 koncertet adott évente és legalább 10–12 felvételt készített, fantasztikus sűrű volt az élet és ez szép lassan leépült. Azért is talán, mert a kamarazenekar mint műfaj eléggé divatossá vált, mert nagyon sok helyen rájöttek, hogy ez az összeállítás vonzza a zenekari közönséget, ami a klasszikus zenei élet alapja és így egy koncert sokkal olcsóbban megoldható. Mondhatjuk, hogy nincs olyan komolyabb város, ország, ahol ne nőne ki a földből egy–egy kamarazenekar. Sajnos rengeteg, mi úgy hívjuk, hakniegyüttes jön létre egy–egy produkcióra. A piacon mindent el lehet adni. Idő kell, míg a közönség ráérez arra, hogy a régi bevált együttesek talán mást képviselnek. A zenekar úgy érzi, hogy felhígult a koncertélet.

Koncertsorozat

— Milyen koncertekkel ünneplik meg az ötvenedik évfordulót?

— Az 50. jubileumi évadban 17 koncertből álló koncertsorozatot tervezünk Magyarország nagyobb városaiban, illetve a MÜPÁ–ban lesz bérletsorozatunk olyan kitűnő szólistákkal, mint Perez, Kocsis Zoltán, Perényi Miklós és Emmanuel Pahud. Az 50. születésnapot a Budapesti Kongresszusi Központban tartjuk meg 2013. március 18–án. A zenekar minden öt évben megünnepli a születésnapját, sorolhatnám, hogy kik voltak a vendégeink, fantasztikus névsor alakulna ki. Azt hiszem, ez lesz az első év, amikor a zenekar saját maga fogja saját magát reklámozni, ünnepelni. Akit szívem szerint válogatnék, már nem lehet köztünk, tehát egyszerűen jelen pillanatban megpróbáljuk azt adni a közönségnek, ami mi vagyunk. Ezeken kívül külföldi koncertmeghívásoknak is eleget teszünk. Ki kell emelnem a 2013. áprilisi fellépést az amszterdami Concertgebouw–ban, amely az egyik legnagyobb presztízsű koncertterem, ezeken kívül német, erdélyi, latin–amerikai turnén vesz részt az együttes, illetve több szereplést tervezünk még a közép–európai régióban.

Közönségnevelés

— Nagy öröm hallani, hogy a komolyzene fiatal közönségének a kinevelésén is fáradoznak. Hogyan jött ez az ötlet, és mennyire nehéz feladat? Milyennek látja a komolyzene jövőjét?

— Az az igazság, hogy komoly programmá vált a koncertszervezésben az ifjúsági koncertsorozatok életben tartása és szervezése. 2012–től Budapest XIII. Kerületének Önkormányzata támogatja az együttest, és ebben a kerületben már szinte minden olyan iskolát meglátogattunk, ahol érdeklődnek a komolyzene iránt. Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon fontos misszió, amit muszáj csinálni. Én is általános iskolás koromban szerettem meg a komolyzenét, ami aztán végigkísérte az életemet. Nem arról van szó, hogy csak zenészpalántákat szeretnénk nevelni, hanem igenis azt a jó ízlésű közönséget kellene valahogy feltámasztani, ami segített minket a színpadi életben és sikerélmény nélkül nem nagyon tud az ember létezni. Bizony nagyon sok függ attól, hogy a közönség, hogy áll egy koncerthez, mennyire nyitott. Meg kellett tanulnunk, hogy egy országban, hogy kell kimenni a pódiumra: például Bécsben az ember mégiscsak egy szegény rokon, Angliában viszont hihetetlen nyitott a közönség, nem az számít, hogy hívják, hanem hogy mit produkál. Németországban is sokkal objektívebbek a körülmények, kiszámíthatóbbak a reakciók. Azt hiszem, hogy ezeket a tapasztalatokat kamatoztatni lehet itthon és meg kell próbálni bizonyos emberi tulajdonságokat meglovagolni egy koncerten. Meg kell válogatni a programot is, hiszen az ember megnézni, hova megy, milyen közönségnek játszik. Nekünk előzetesen ki kell találnunk, hogy mennyire lehet olyan módon igényes egy program, hogy feltételezze azt, hogy hallott valaki már hangversenyt vagy pedig népszerű oldalról kell közelíteni, hogy ne riasszuk el őket a koncertről. Ehhez nagyon fontos az ifjúsági indulás, mert a gyerekeket is úgy kell ehhez a témához közelebb vinni, hogy a dolognak a lényegét értsék. Ezzel a zenei közeggel, amelyben a mostani fiatalok élnek, nehéz konkurálni. A nagy hangerő és az extázisos zenehallgatás, ami eluralkodott a piacon, a komolyzene esetében nem működik. Fel kell készíteni a gyerekeket arra a fajta elmélyültségre, ami egy klasszikus zene hallgatásához kell. Valahogy ügyesen át kell vezetni, hogy ez az igazi érték.

Először Szatmárnémetiben

— Hogyan készülnek a szatmárnémeti koncertre? Mit várnak a szatmárnémeti koncerttől?

— Izgatottan várjuk a zenekar első szatmárnémeti koncertjét. Természetesen úgy készülünk erre is, mint minden koncertünkre. A tökéletességre törekszünk, ezért sokat próbálunk. Még sosem jártunk Szatmárnémetiben, de úgy hallottuk, hogy gyönyörű főtere van, és pezsgő kulturális élet jellemzi. Történelmi szempontból is fontos város, hiszen itt köttetett a szatmári béke. Fátyol Rudolfot korábban személyesen nem ismertük, csak a híre jutott el hozzánk. Reméljük, hogy jó kapcsolat alakul ki közöttünk, amit egy sikeres koncerttel pecsételünk meg, és az együttműködés a jövőben is folytatódik. A szatmárnémeti koncerttől azt várjuk, hogy elnyerjük a közönség tetszését, és sikert aratunk.

 Elek György