Ebben az évben Nagy Csongor Zsolt, a Harag György Társulat művésze kapta a Kaszás Attila-díjat. Az alábbiakban arról kérdeztük, hogyan élte meg az eredményhirdetés pillanatát, illetve milyen érzés az, hogy a kollégák és a közönség őt választották.

— A Kaszás Attila-díjat már korábban átvetted, de más társulatoknál is vállalsz szerepeket, csak most érkeztél vissza Szatmárnémetibe. Mesélj a szatmári közönségnek arról, hogyan teltek az elmúlt napok.

— A Kaszás Attila-díj a szakmai és a közönségdíj keveréke, ugyanis előbb a társulatok színészei szavaztak, majd a társulatok jelöltjei egymásra, végül pedig a közönség. Ezt az utat lelkileg végigjárni nem könnyű. A legtöbb erőt a „Veled vagyunk, Csongi!” üzenetek adták. Biztatott a család, biztattak a kollégák, a barátok és a színházkedvelők, hogy meg kell nyerni. Nagyon sokan szurkoltak a szatmárnémeti és a nagykárolyi színházbarátok, valamint a székelyföldiek és a felvidékiek közül.

— Hogyan zajlott az eredményhirdetés?

— Az eredményhirdetésre meghívták mind a három jelöltet, sikerült mindent titokban tartani, nem is lehetett sejteni, hogy ki lesz a győztes. Az is fokozta az izgalmat, hogy végignéztünk egy gálaműsort, ezt követően Fekete Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának a művelődési államtitkára és Pokorni Zoltán, Budapest XII. kerületének a polgármestere, a Kaszás Attila-díj egyik alapítója bejelentette a szavazás eredményét. Nem tudom, mit mondjak erről a pillanatról, de nem tudtam megszólalni, meg akartam úszni, hogy beszélnem kelljen, de az államtitkár úr finoman jelezte, hogy kell beszélni. Sok minden zajlott le bennem abban a néhány percben, éppen a feleségem névnapja volt, ami egy plusz volt a csodához. Többször elmondtam már, hogy ez nem csak egy szakmai díj, szakmai díjat adnak egy alakításra. A Kaszás Attila-díj több annál, ez a díj az eddigi munkásságomnak az elismerése. Valami beteljesedett, amire odafigyeltek, és széles körben elismerték. Nagyon nagy örömöt okozott, hogy az erdélyi színészek (Bányai Kelemen Barna, Nagy Alfréd és Mátrai László) gratuláltak, és Isten hozott a klubban köszöntéssel fogadtak közéjük.

— Voltak időszakok, amikor nem voltál könnyű helyzetben.

— Ez így van. Ez olyan, mint a sportban, amikor veszít a sportoló, azt fel kell dolgozza, talpra kell álljon. Ő maga kell megpróbáljon felállni és újra elindulni. Erre nem mindenki képes. Csak annak sikerül, aki szereti azt, amit csinál. Az ember nagyon sok esetben saját magával kell megküzdjön, hogy átlépje az akadályokat. Vannak, akik feladják vagy a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldást választják, a magyarázkodást (körülmények, politikai helyzet, fáradtság stb.).

— Egy ilyen díj elnyerése után mi változik?

— Semmi. Ugyanúgy megyek tovább, amíg erőm, egészségem, szellemi és fizikai kondícióm engedi. A díj csak erőt ad és tovább ösztönöz. Az életben sok az adok-kapok jelenség. Én mindig igyekszem adni abban a reményben, hogy majd kapni is fogok. Az nem megoldás, hogy várom, hogy kapjak, és majd én is adni fogok. Ez így nem működik. Nem akarok most valami keleti filozófiát belemagyarázni, de most úgy érzem, hogy sikerült adni, és kaptam is. Adni jó.

— A jelenlegi nagyon szétszórt vagy éppen összekuszált világban nagyon sok szakmának, hivatásnak kezd megkopni az értéke. Hogyan jelenik meg ez a színész életében?

— Régebben kollégákkal beszélgettünk arról, hogy a televízió háttérbe szorítja a színházat mint élő műfajt. Akkor is azt mondtuk néhányan, hogy ez teljes mértékben nem igaz, lehet, hogy most van egy láz, amikor minden ember a legkényelmesebb módját választja a szórakozásnak, a kulturálódásnak, de ez elmúlt. Én soha nem voltam pesszimista alkat, mindig hittem abban, hogy a színház bevonzza az embereket, mert a színpadon itt és most történik minden. Én nem látom elveszettnek a színházművészetet, van rá igény.

— A modern színház most egy olyan időszakban van, ami az idősebbek számára kezd idegenné válni, a fiatalok pedig még nem kapcsolódtak be igazán.

— Ez valóban érdekes. Én húsz éve végeztem el a színművészeti főiskolát, és azt tapasztalom, hogy a húsz-huszonöt éves színház már nem igazán él meg. Ez örök kérdés bármelyik színházban. Mit kell tenni? Milyen változtatásokat kell kieszközölni? Milyen irányba tart a színház, és hogy tudja magával vinni a közönséget is? Nagyon nehéz kérdés, hogy mivel lehet megfogni a fiatalokat. Nincs egyértelmű válasz, annyi tény, hogy a színjátszás nagyon sok szempontból megkopott, a színháznak is haladni kellene a korral. Én általában elfogadom azt, ha a rendező újszerű dolgokat vezet be vagy alkalmaz. Minden színházban dolgozó emberben kérdés, hogy mit kellene tenni, hogy olyan kortárs színházat műveljünk, amit a közönség is befogad.

Elek György