Három héttel ezelőtt indult útnak a szatmári csapat, hogy részt vegyen az idei Budapest – Bamako-ralin, s  — akkori megfogalmazásuk szerint — „nem versenytempóban, hanem kalandos tempóban” menjenek végig a kilenc országot érintő, több mint 8000 kilométeres távon. Amelyet ők végül 11 500 kilométerre bővítettek, hogy „jobb legyen”. S bár január 26-án a 107-es számú Toyota Land Cruiser fedélzetén még négyfős legénységgel állt rajthoz a budaörsi reptéren, a csapathangulat sajnos gyorsan rossz vágányra siklott. Már Európában érezhető volt, hogy ez nem az a vidám hangulatú kalandozás lesz amilyenre számoltak és az összetartás sem az. amilyet egy ilyen kaliberű verseny megkíván, ennek okán egyikőjük pár nap múlva haza is jött, a freetowni célba már csak hárman futottak be.

- Milyen volt Afrika? — kérdeztük Szejke Vilmos Zsoltot, aki pénteken érkezett haza Szatmárnémetibe.

- Annyi port nyeltem, amennyit nyolc év alatt a versenyeken nem. Megtettünk száz kilométereket, jelezték, hogy lesz egy kis aszfalt, lett is, de pár perc után máris vége lett az aszfaltos útnak, kezdődött újra a homok és a por. A legtöbb szakaszon 10 centis homok volt, toltad, szállt a por, a homok pedig nagyon lefékezi a kocsit, ha nincs ereje az autónak. Besüllyed, és akkor bizony neki kell állni kiásni. Hála Istennek mi nem kellett ássunk, de voltak bőven olyan versenytársak, akik ástak, és olyan is, akinek a hegy gerincén kitört az egyik kereke. Sajnos nekünk is voltak műszaki gondjaink, a hátsó fékeknél voltak problémák, le volt blokkolva a féknyereg — 3000 kilométer után a fékpofák kiestek a helyükről, még Európában, úgy mentünk tovább, hogy az egyik hátsó keréknél felfüggesztettük a féket. Túl nagy súllyal indultunk el: negyede elég lett volna annak, amit vittünk élelmet, ruhákat, stb. Tapasztalat a következő Bamakóra. 

- Valami „félelem” nem futott át rajtatok? Ha történik valami a kocsival, ott maradtok a semmi közepén?

- Négy autóval voltunk. Arra szinte folyamatosan felhívták a figyelmünket, hogy ha elindulunk valamerre, ne egyedül, egy autóval, mert ha elkallódunk, a kutya sem fog megtalálni. Sem internet, sem térerő, semmi nem volt. Egyébként amikor térerős helyen jártunk, akkor is csak rövid ideig. Küldtem egy körüzenetet, hogy megvagyok, jól vagyok, küldtem pár fotót és kész – annyi látnivaló volt, azokkal foglalkoztam.
Elindultunk mi a 4x4-es versenypályán is, úgy gondoltuk végigmegyünk, de képtelenség volt. Versenyfutás volt az egész. Reggel 9-kor beültünk az autóba, és a legjobb esetben este 10-re megérkeztünk. Nem minden nap, de a legtöbbször sötétben érkeztünk meg.

- A napi távokat ti állították fel magatoknak vagy volt valamiféle előírás?

- Minden este oda kellett érni a bivakba — hogy hányra érsz oda az a te magánügyed. Volt aki reggel ért oda. Egy versenyfutás, egy maraton volt – és ezt mondták a szervezők is. Mi gondoltuk, hogy letáborozunk, ismerkedünk, barátkozunk. De ilyesmiről nem nagyon volt szó. Meg kellett változtassák a pálya útvonalát is a Kongóban kitört zavargások miatt — abból egyébként csak annyit érzékeltünk, hogy fegyveres őrök vigyáztak ránk, az óceán partján is fegyveres erők járőröztek.

Gyönyörű helyeken jártunk! Szép volt, s ha nem vettük volna számításba, hogy beérjünk a bivákba, akkor még rengeteg helyet láttuk volna. Néztél – bámészkodtál, volt ahol ijesztő is volt egy kicsit, ám mindenképp rendkívüli élmény. És kutyafárasztó élmény, mert hosszú: a 9700 kilométer helyett mi 11 500-at mentünk, hogy „jobb legyen”.

Más emberek, más kultúra, minden más. 

- De megértett a hosszított táv! Például lementünk egy természetes hídhoz — ezek mind kitérők voltak, vesztettünk az idődből, de nem számított — fürödtem is. Egyébként ahányszor csak vizet láttam, toccsantam is bele. Amikor mentem be a vízbe, a gyermekeknek pólót adtam, mikor jöttem vissza, már mindegyik EKÉ-s pólóban feszített. Egy másik este megérkeztünk egy vízeséshez, rohantam is alá. Éreztem, hogy csíp, csattan a bőrömön, aztán másnap délelőtt kiderült, hogy olyan 30 méter magasból zuhogott le a víz. 
Most így a friss élményekkel eltelve kavarognak bennem a természeti szépségek, az óceánpart, a nyüzsgő utcák, a piacok, az öltözékek színessége. Helyi ételekből nem nagyon kóstolgattam, olvastuk a közös Bamako-csoportban, hogy többen dizentériát kaptak, szóval az utcai árusoktól nem is mertem vásárolni semmit. A vendéglőket alaposan megnéztük, csak olyan helyre mentünk be, amiről feltételeztük, hogy minden rendben van vele. Nem rizikóztunk. Viszont helyi mézet vásároltam — nem tudom, miből készült, az árussal nem tudtam értekezni: előbb megkóstolta ő, aztán megkóstoltatta velem. Finom volt, érdekes volt, megvettem, hazahoztam. Ezt egyébként sokszor láttam, hogy az árus megkóstolja és kóstoltatja – talán egyfajta bizalomgerjesztés, hogy a portékával nincs semmi baj. A helyiekkel való kommunikáció terén amúgy nem volt különösebben gond, bár angolul kevesebben tudtak, de franciául beszéltek a legtöbben.
Egy életre szóló élmény, az biztos. Más emberek, más kultúra, minden más. 

Helyén a borókás Ráktérítő-tábla

Mint arról korábban beszámoltunk, eltűnt a magyar nyelvű tábla a Ráktérítőnél, ezért a rali szervezői azzal a kéréssel fordultak a versenyzőkhöz: aki tud, segítsen; legyen ismét magyarul is kiírva: Ráktérítő. Szejke Vilmosék számára egy pillanatig sem volt kérdés, hogy megcsinálják.

- A bivák 70 kilométerrel arrébb volt, mint maga a Ráktérítő – idejében értünk oda, aszfaltos úton vittük ki  a borókás Keresztes Zoltán fafaragó által készített, magyar nyelvű „táblát”. Miközben állítottuk, megálltak többen, hogy segíthetnek-e valamit? Ha jól emlékszem, a bajai csapat kente le ott helyben még egyszer lenolajjal. Sokan mondták, hogy biztos el fogják lopni, mert nagyon szép, nagyon különleges, be kellett volna betonozni — mondtam: nem gond, ha ellopják, két év múlva viszek másikat. Pótolom!

Nem csak kaland, adományozás is 

A Budapest – Bamako-rali a kaland mellett a jótékonykodásról, az adományozásról is szól, már a kezdetektől, s nem volt ez másként a szatmári csapat esetében sem.

- Ezúton is köszönjük a Máltai Szeretetszolgálat felajánlásait: az édességeket és a sapkákat; A Borókagyökér EGyesület és az EKE felajánlásait, a rengeteg pólót — egyébként az EKE zászlót is vittük magunkkal, kicsit rongyos lett, de azt mondták, hogy kapok majd egy újat. A Bertis cégnek az élelmiszereket, ami nem csak a mi jóllakottságunkat biztosította.
Érdekes volt amúgy  az emberek reakciója: kinyitottad a kocsiajtót, hogy a gyermekeknek adjál valamit, elszaladtak, megijedtek – mikor látták, hogy szeretnék valamit ajándékozni, akkor visszamerészkedtek. Ha iskolába tartó vagy onnan jövő gyermekcsoportnál álltál meg, elkapkodták a dolgokat, ha család mellett, ott a szülők noszogatták a gyermekeket, hogy vegyék el – ezek az élmények megmaradnak … 

A freetowni célba érést követően aztán mindenki próbálta eladni az autóját — még az is, aki olyan kocsival indult, amit csak a rozsda tartott össze — ugyanis a visszaút körülbelül 10 nap, még ha a legrövidebb és aszfaltozott útvonalat keresed is meg, és az út is egész más, már teljesen egyedül kell boldogulnod a hivatalos résszel is. Egyébként menet a határátkelőknél minden rendezve volt, le a kalappal a szervezők előtt: az átkelőknél vártak az ők emberei, válthattunk pénzt, nem volt sehol semmilyen fennakadás vagy várakozás. 
Úgy telt el ez a három hét, hogy szinte észre sem vettem … a leghosszabbnak mégis a Párizsból Szatmárig tartó szakaszt éreztem. 

Szabó Kinga Mária 

SZÓLJON HOZZÁ FACEBOOKON!