A Bocskai Szövetség díját vehette át vasárnap Muhi Sándor szatmárnémeti grafikus, művészeti közíró, helytörténész, gimnáziumi rajztanár, egyetemi óraadó tanár. Az alábbiakban arról kérdeztük, hogyan fogadta a kitüntetés hírét, hogyan éli hétköznapjait.

— A Bocskai Szövetség kitüntetését vehetted át, ami egy rangos elismerés. Milyen tevékenységedért kapod, hogyan fogadod az elismerést?

— Örömmel és köszönettel fogadom, minden tiszteletem azoké, akik időt, energiát szánnak arra, hogy ösztönözzék a közösségi munkát önzetlenül végző kortársaikat. A hivatalos értesítésben azt írják, hogy olyan személy kapja, „aki életművével hozzájárult a többszörösen megtört magyarság önbecsülésének visszaszerzéséhez, és erkölcsi, politikai értékrendjével kiemelkedően szolgálja nemzetünket”. Ez kicsit általános, feltételezhetően a több mint fél évszázados aktív jelenlétért kapom a térség nemzetiségi, művészeti, kulturális életében, amely máig folyamatos, töretlen. A tevékenységemet sokan ismerik nemcsak Szatmárnémetiben, hanem Erdélyben, Magyarországon is, valószínűleg ezért jelöltek a díjra.

Azt nem tudom, hogy van-e politikai értékrendem, az én politikám a humanista, értékközpontú, pozitív gondolkodásmód, cselekvés. Kerültem, kerülöm a szélsőséges nézeteket, az egyéni haszonért csoportérdekekhez való csatlakozást, mert ezeket átmeneti, szubjektív dolgoknak tartom, én pedig tartós, valódi értékek mellett köteleztem el magam.

— Az utóbbi évtizedekben változik az értékek megítélése: egyesek szerint értékválság van, mások szerint inkább átalakulásról lehet beszélni. Hogyan látod ezt?

— Erről egy régebbi beszélgetés jut eszembe. Egy budapesti antropológussal rövid, baráti eszmecsere után arra a következtetésre jutottunk, hogy az emberi lét alapvető jellemzői — az értékrendet is beleértve — az utóbbi 30–35 ezer évben nem sokat változtak. Ilyen szempontból nézve nem beszélhetünk válságról, átalakulásról, hiszen nem az érték változik, hanem létrejöttének módozatai, megközelítése, szórása, közkinccsé tétele. Igyekszem lépést tartani a modern kommunikációs lehetőségekkel, elsősorban azért, hogy az általam ismert kulturális, művészeti, építészeti, erkölcsi példákat minél szélesebb körben megosszam, népszerűsítsem. Szerintem azok beszélnek válságról, akik képtelenek lépést tartani a körülöttük zajló folyamatokkal, és a saját kis belső válságukat kivetítik többek között az értékekre is.

— Egy eléggé sajátos értékfeltáró, értékőrző és értékátadó tevékenységet végzel, amire nagy számban érkeznek pozitív visszajelzések. Elégtétel ez számodra, vagy újabb kihívások elé állít?

— Olyan szempontból sajátos az értékfeltáró, értékőrző tevékenységem, hogy folyamatosan változtatok, újítok a módszereimen, új fórumokat, formákat, kategóriákat keresek, de a lényeg, a tartalom a régi. Az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság tagjaként klasszikus módszereket alkalmazok, de tanárként, művészként tudom, hogy különösen ebben az ingergazdag, vizualizálódó világban nem mindegy, hogyan szólítjuk meg azokat, akik számára valamilyen üzenetünk van. Grafikusművészként kreatív, direkt hatású közlésmódokat használok, ezeket széles körben alkalmazom más területeken is.

Kihívások vannak, ez jó dolog, állandó edzésben tartja az embert, emlékeztetve időnként arra is, hogy bőven van még tanulnivalónk.

A világhálós oldalakon naponta százszámra érkező pozitív visszajelzések sokat segítenek, lendületet adnak. Az ehhez kapcsolódó érzést nem nevezném elégtételnek, a motiváció talán jobban illik ide. Társas lények vagyunk, a visszajelzések szükségesek az eddigiek átgondolásához, a folytatáshoz.

— Van-e elképzelésed arról, hogy milyen nevelési stratégiákkal, példamutatással, eszközökkel vagy módszerekkel lehet felpezsdíteni a kulturális életet úgy, hogy a minőség is megmaradjon?

— Több is van, közülük az általad is említett példamutatást emelném ki mint a legfontosabbat. 20 éve oktatom a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatán a vizuális nevelés módszertanát. Természetesen tartok a hallgatóknak elméleti előadásokat is, de szerintem a konkrét, követhető példák sokkal hasznosabbak, hatékonyabbak, ezért igyekszem úgy felépíteni a kurzusokat, szemináriumokat, hogy azok követhető példákká válhassanak. Emiatt rendezek folyamatosan alkalmi tárlatokat az ajtón, táblán, ebből a meggondolásból népszerűsítem különféle világhálós oldalakon a napi tevékenységeket, ezt a célt szolgálják a közös ünneppé előléptetett vizsgák, a szemináriumok a tanár lakásán, és még hosszan folytathatnám. Amikor a Facebook-oldalamon kulturális, művészeti értékeket osztok meg, arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez egy hasznos keret, fórum, és nem csak magamutogatásra, cukiságok népszerűsítésére, megosztására alkalmas. Azzal, hogy ragaszkodom a tartalmak válogatásához, a helyesírási szabályokhoz, törlöm az agresszív, trágár bejegyzéseket, az uszító kommenteket, azt szeretném jelezni, hogy az általam adminisztrált oldalakon vannak betartható szabályok. A módszer hatékony, hiszen az oldalaimnak sok ezer kedvelőjük, látogatójuk van a világ minden tájáról, a honlapomat naponta 350–400 személy keresi fel, hónapok óta az e-oldal toplistáján szerepel. Persze ezzel párhuzamosan nem hanyagolom el a hagyományos közlésformákat sem, folyamatosan írok cikkeket, tanulmányokat, könyveket, a virtuális tárlatok mellett hagyományos kiállításokat rendezek, látogatok, nyitok meg. 52 éve tanítok megszakítás nélkül, úgy gondolom, hogy ebbe a tevékenységbe se lehet belerokkanni, ha a munkánkat örömmel, változatos módszerekkel, kreatívan végezzük. Példákra van szükség, színvonalas, pozitív, követhető, az embereket megszólítani, a közös tevékenységekbe bevonni képes előképekre, kapaszkodókra. A pedagógus példát nem csak az osztályban, hanem teljes tevékenységével, egész életével nyújt. Arra a rajztanárra, aki nem csak magyarázza, hogyan kell rajzolni, hanem maga is folyamatosan alkot, kiállít, sokkal jobban figyelnek a tanítványai, arról nem is beszélve, hogy így tartalmilag, minőségileg is lényegesen többet nyújthat nekik. Okosnak tűnő, gyakran lejárt szavatosságú tanácsokat adni a katedráról könnyű, de ezek csak akkor válhatnak hitelesekké, ha az, aki mondja, iskolán kívül, a szakma előtt naponta bizonyít. Több olyan embert ismerek a környezetemben, akik úgy élnek, dolgoznak, alkotnak, hogy az sokak számára iránymutató lehet. Ha valaki azt tapasztalja, hogy nem olvassák az általa írt könyvet, verset, nincs nézőközönsége a kiállításának, színdarabjának, üres a terem az előadásain, a tanítványai nem figyelnek rá, nem árt, ha elgondolkodik azon, hogy megfelelő tartalmat, formát, módszereket, hangnemet választott-e. Azzal ugyanis semmire se megy, ha az olvasót, nézőt, hallgatót ostorozza a saját tehetetlensége vagy tehetségtelensége miatt.

— Vannak-e terveid a közeli és a távoli jövőre?

— Távoli jövőm ebben a rohanó, gyorsan változó világban nekem sincs. Ami a közeli jövőt illeti, azon se sokat gondolkozom, hanem képességeimhez, tehetségemhez mérten végzem a soron következő feladataimat, amelyek valamilyen formában szinte kivétel nélkül a képzőművészethez kötődnek. Cikkeket, tanulmányokat írok a Szamos, Sugárút, Magiszter számára, illusztrálok, szerkesztem a Sugárút képanyagát. A Partiumi Magyar Napok keretében augusztusban megnyitom kollégám, a Budapesten élő Szenczy Zoltán festőművész tárlatát, a képzőművészeti nevelés, kézművesség témaköréhez kapcsolódó fokozati dolgozatokat irányítok. Szeptember 17-én rendezek egy retrospektív tárlatot Szatmárnémetiben abból az alkalomból, hogy az első megyei tárlatunk óta 50 év telt el. Jelenleg én vagyok Szatmáron az egyetlen olyan ma is alkotó képzőművész, aki részt vett ezen. Jó érzés volt keretezés közben végignézni a fiatalkori munkáimat, most éppen a tárlat plakátját, szórólapját tervezem. Napi rendszerességgel fotózom, szerkesztek, új anyagokat töltök fel a világhálós oldalaimra, a családi feladatok, unokákkal való foglalkozás mellett sokan keresnek fel információkért, segítségért különböző szakmai feladatok, témák kapcsán. Tartalmas, szép napokat élek, és ez nekem elég. Mindenkinek tiszta szívből hasonlókat kívánok!

Elek György