Muhi Sándor 1945-ben született Szatmárnémetiben, és jelenleg is szülővárosában él. A kitüntetés apropóján magáról a díjról és szakmai kérdésekről beszélgettünk vele.

- Miért tartja fontosnak a művészettörténet és rajztanítás népszerűsítését?

– 53 éven át tanítottam elemi iskolától az egyetemig rajzot, képzőművészeti-, vizuális nevelést, illetve ennek a módszertanát pedagógiai líceumban és főiskolákon román és magyar nyelven, erről (is) szólt az életem. Jelenleg egy erőteljesen vizualizálódó világban élünk, amelyben nincs semmi különös, hiszen az évszázadok során a kultúránkra ez volt a jellemző, mert ezen az úton szerezzük a legtöbb információt. Biológiai adottság, nagy hiba lenne figyelmen kívül hagyni. Vagyis a „rajztanítás” nemcsak nekem, hanem mindenki számára alapvetően fontos lenne, hiszen ez a vizuális kultúra nevelésének, alakításának egyik alappillére, nélkülözhetetlen eszköze.

- A kvízek, városi séták és egyéb tevékenységek hogyan segítenek a laikusoknak a helyi értékek megismerésében?

– Szeretünk játszani. A javainkat csak úgy tudjuk megőrizni, továbbadni, ha ismerjük, ezért vállalkoztam arra, hogy különféle játékok, kvízek, séták segítségével folyamatosan népszerűsítsem kulturális, építészeti, művészeti értékeinket. Tősgyökeres szatmári vagyok, az ükapám is itt élt, a felmenőim apai és anyai ágon is szerepet vállaltak a város kulturális életében, ezért számomra ez nem csupán egy feladat a sok közül, hanem kötelesség. Különféle vetélkedőket is szerveztem világhálós oldalakon – Szatmári Kultúra, Régi Szatmár, Szamolcs, a szamosi szörny –, amelyekben a legkülönfélébb foglalkozású, felkészültségű, érdeklődési körű szatmári, illetve innen elszármazott vett részt évekig, ezeken oklevelek százait osztottam ki a játékostársak között. A visszajelzésekből sejtem, hogy hasznos volt.

- Hogyan látja, sok a megmentésre váró műemlék a környezetében?

–Természetesen szép számmal akadnak megmentésre váró épületek, műemlékek közvetlen környezetünkben is, mint mindenütt. A gond itt is, mint a legtöbb esetben, a hozzáállással van. A műemlékeket ugyanis nem menteni kellene hősies erőfeszítéssel az utolsó pillanatban, hanem folyamatosan gondozni, őrizni, és így átadni a következő generációnak. Mint az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság tagja évekig próbáltam tenni ezért. Így, ezen az úton sikerült néhány műemléket – nálunk és a szomszédos megyékből – erdélyi, illetve megyei értékké nyilvánítani, sőt akad köztük egy hungaricum is.

- Mit jelent Önnek az Apáczai-díj gyémánt fokozata?

– Az Apáczai-díj gyémánt fokozata a legmagasabb tudományos elismerés, amit erdélyi magyar pedagógus az RMPSZ-től kaphat. Eddig mindössze hárman szerezték ezt meg Romániában – dr. Gaál György irodalomtörténész Kolozsvárról, dr. Bencze Mihály matematikus Négyfaluból, dr. Balázs Lajos néprajzkutató Csíkszeredából. 
Természetesen büszke vagyok rá, és ezúton is köszönöm a bizalmat mindazoknak, akik méltónak tartottak rá. Felmerülhet a kérdés, hogy mit keresek én ennyi „doktor” között? A válasz egyszerű: szerezhettem volna doktorátust, lett volna több feldolgozható témám, anyagom is, de nem voltak ilyen ambícióim, mással voltam elfoglalva.

- Milyen volt a díjátadó?

– A kezdetektől részt vettem ezeken az eseményeken, szép, megható ünnepségek voltak minden alkalommal, számomra az összetartozásról, a szakma tiszteletéről, megbecsüléséről szóltak. Külön öröm, hogy a pedagógusokkal egy időben díjazzák a kiemelkedő eredményekkel büszkélkedő diákokat is, jó érzés a közös öröm, és megnyugtató tudni, hogy van folytatás. Egy ilyen ünnep ugyanakkor feltöltődést is jelent, ezért minden kollégát, tanulót arra szeretnék buzdítani, hogy pályázzon és legyen részese ennek a felemelő együttlétnek.
Mellesleg megemlítem, hogy tegnap többedmagammal még kaptam egy jubileumi emlékérmet, oklevelet is a Tudományos Tanácsban végzett munkámért, amelyet ezúton is köszönök.

Végh Balázs