Szeptember 6-án Kolozsváron, a Barabás Miklós Céh galériájában nyílt meg Muhi Sándor Kortárs közhelyek című kiállítása. Németh Júlia műkritikus az itt kiállított anyagról beszélve méltatta a szatmári grafikus, író, műkritikus munkásságát. Az alábbiakban ezt közöljük.

Ceruzája, elméje egyaránt éles, kihegyezett, célba találó, akárcsak a sebészorvos szikéje. Írása és képírása tömör, frappáns, lényegre törő, lényegre tapintó. És kíméletlenül igaz. Az igazság pedig gyakorta fájdalmas. Mert mik is vagyunk valójában? Robotok — válaszol kortárs közhellyel az éles elméjű, ceruzájú művészember, azaz Muhi Sándor szatmári grafikus, író, műkritikus — „a kor, a tárgyak, a körülmények, a társadalom, az elvárások robotjai. Ez mélységesen igaz, de nagyon csúnyán hangzik.” Nem így a zengzetes Politika — legalábbis szerinte — hiszen „sokan egészen jól megélnek abból térségünkben is, hogy tájékozatlan, befolyásolható embereket szépen csomagolt semmikkel kecsegtetnek.”

Muhi Sándortól eme szépen csomagolt semmi olyan távol áll, mint maga a szócséplés. Írói és grafikai értelemben egyaránt. Mert mit is kínál nekünk a művész Kortárs közhelyek című kiállításával? Önmagát. Egyedi művészi világát. Ami fölöttébb sajátos és különleges. A művész — bevallása szerint — nem úszik az árral, nem áll be egyetlen divatos vagy hagyománydivatba illő irányzatba sem. Mer önmaga lenni. Egy kicsit abszurd, egy kicsit groteszk, egy kicsit reális és egy kicsit szürreális, olykor még talán absztraktba is hajló, de mindenekelőtt muhis.

„Én csak dolgozom, aztán ilyenek sikerednek belőle” — nyilatkozta egy, néhány évvel ezelőtt készült riportban. Csakhogy ez a sikeredés még véletlenül sem egyfajta hazardírozás, össze-vissza próbálkozás vagy éppenséggel szerencsés véletlenek sikeres egybeesésének következménye. Ellenkezőleg, több évtizedes komoly munkára és tapasztalatra alapozott művészi hitvallás eredménye. Aminthogy az itt kiállított anyag is. Muhi Sándornál ugyanis a véletlen, az esetlegesség, legalábbis kortárs közhelyei esetében, vajmi kevés szerephez jut.

Úgy tűnik: spekulatív, hosszas meditáció eredménye ez a sorozat. Alkotója frappáns ötletekre épít ugyan, ezek az ötletek azonban korántsem a semmiből születnek. Muhi filozofikus alkat, művészi és tudományos tevékenységének kvintesszenciáját, élettapasztalatait összegzi, foglalja előre kigondolt, már szinte tudományos precizitással megtervezett, sajátos rendszerbe. Miáltal hármas egységbe vont megállapítások akkurátusan, olykor egyenesen mértani pontossággal szőtt hálójába nyerünk betekintést. Olyan grafikai jelrendszerbe, amelynek eszköztára majdhogynem banálisan egyszerű, hatásmechanizmusa viszont annál összetettebb, sokrétűbb. Ez a kettősség, ez a látszólagos közhelyekből táplálkozó, de különleges gondolati mélységekig merészkedő filozófia vonul végig az egész sorozaton. És sajátos módon ettől a filozófiától a humor, de még inkább talán a szatíra, sőt az öniróniával fűszerezett szarkazmus sem idegen. Íme például a Nem látok, nem hallok, nem beszélek című munka. Szövege: „ A kötelet állítólag mi magunk hozzuk, ennek minőségével, hosszúságával, színével kapcsolatban azonban további utasításokat várunk. Addig is nagyon bátornak és mindenre elszántnak érezzük magunkat. Természetesen.” Vagy egy másik, a Vacsora: „Nagyon fontos, hogy vacsora végeztével maradjon valami a tányéron, mert ez mindig a folytatás, az újrakezdés lehetőségével kecsegtet. Az önámításnak kifinomult módjai vannak, ezek kreatív kamatoztatása már majdnem művészet. Majdnem.”

Képírott és írott szöveg társul egy-egy alkotáson, tartalmilag formailag egymásba olvadva, egymást erősítve. A harmónia tökéletes. A grafikai lapok szereplői írószerek, betűk, könyvek, nyakkendők, pillepalackok, csavarok, kulcsok, lakatok, tányérok, táskák, a mindennapok elengedhetetlen tartozékai. És vonalak, fonalak — szándékosan összekuszáltak és laza oldásban lévők. Főszerepben pedig ott a kéz, a nagy manipulátor, amely mindent összebogoz és mindent megold, amely a gyermekrajzok bájos spontaneitását egybeszerkeszti a geometria szigorával, amely megvalósítja a látszólagos lehetetlent, a kaotikus rendet. Ez a kézzel kezet kreált mű-kéz pedig majdhogynem önálló életre kel: felöltözteti a gondolatot, testet, formát ad az ötletnek.

Muhi Sándor grafikus, műkritikus, rajztanár, helytörténész és szívvel lélekkel szatmári. A szatmári művelődési élet kiváló ismerője, szervezője, irányítója. Mondhatni beleszületett ebbe a státusba, hiszen mindkét nagybátyja rajztanár volt: Muhi István Szatmáron, a jeles festőművész, Mohy Sándor pedig szatmári tanárkodását követően a kolozsvári képzőművészeti főiskolán. Ilyen háttérrel könnyű betörni a művelődési életbe, mondhatnánk. De azt is, hogy ilyen háttérből kitörni és önmagára találni, sajátosan egyéni világot teremteni nem könnyű. Muhi Sándornak azonban sikerült.