Általában minden tárlat megtekintése az összképpel, az első benyomásokkal kezdődik. Ha körbenézünk ebben a kiállítóteremben, egy derűs, színes, változatos, direkt, kellemes benyomást tevő anyagot láthatunk, olyat, amelybe bárki könnyedén beleélheti magát, hiszen a képek a mindennapi tapasztalatainkat idézik, és nem elvont, absztrakt alkotások, amelyekre a ráhangolódás empátiát, beleélő képességet, fantáziát igényel. 

Úgy gondolom, többekben felmerül az a jogos kérdés is, hogy az építészként sokat foglalkoztatott Ybl-díjas Wagner Péter, aki egyetemi tanár, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, vajon miért érdeklődik ilyen kitartóan, ennyi lelkesedéssel a bánsági, máramarosi, partiumi, székely- és szásztföldi települések, templomok, egyszerű falusi házak építészete iránt? Vajon mit keres ezeken a látszólag szerény, egyszerű, gyakran tanulatlan falusi mesteremberek megvalósításaiban, miért szán napokat, heteket ezek felkeresésére, ábrázolására? Miért fontos számára, hogy ne fotókon, hanem a helyszínen készített rajzokon örökítse meg előbb pasztellképeket készítve, később táblagépen ezeket? Vajon miért lényeges számára, hogy ezeket a motívumokat többször, különböző napszakokban, évszakokban jelenítse meg. Miért tartja kötelességének, hogy az eredményeket nem csak tárlatokon, hanem világhálós oldalakon, albumokban is népszerűsítse? Nagyon sok kérdés, amelyekre, ha sikerül választ találnunk, közelebb jutunk ezeknek a tárlatoknak a lényegéhez, üzenetéhez. 

Arról már az első pillanatban meg voltam győződve, hogy Wagner Péter nem pillanatnyi felbuzdulásból és főleg nem a népi építészet iránti kötelező lelkesedésből vállalkozott erre a feladatra. Senki se utazik ilyen meggondolásból több ezer kilométert, nem készít sok száz rajzot, és nem áldoz időt, energiát ezek népszerűsítésére, közkinccsé tételére. Minél jobban, minél közelebbről ismerem a rajzait, annál inkább meggyőződésem, hogy csodára lelt a mi szerény, olykor elhanyagolt falusi templomainkban, temetőinkben, településeinken, amelyek minden egyes találkozáskor azokat az arányokat, harmóniát juttatják eszünkbe a környezet és ember alkotta építmények között, amelyeket építészként ő is folyamatosan keresett. Kérdés az is, hogy mit tanulhat a szakma nemzetközileg is elismert kiválósága egy egyszerű falusi ácstól, kőművestől, fafaragótól? Bármilyen hihetetlennek tűnik, Wagner Péternek az a véleménye – erről árulkodnak a rajzok százai – hogy nagyon sokat. Nem iskolákban, hosszas tanulmányok alkalmával elsajátítható ismeretanyagról van szó, hanem arról a belső arányérzékről, harmónia iránti igényről, amiről a XXI. századi városi ember gyakran hajlamos megfeledkezni. 

Wagner Péter alkotásai – ahogyan  azt a jelenlegi tárlat is bizonyítja – nemcsak erre a harmóniára hívja fel a figyelmünket, hanem arra is, hogy ez ezerarcú, végtelenül változás jelenség, amely évszakonként, napszakonként más és más arcát mutatja. A tiszta forrás keresése – Bartókhoz, Kodályhoz hasonlóan – itt is nyomon követhető, tetten érhető.
A látványt természetesen fotókkal sokkal könnyebben lehetne dokumentálni, de ide ez kevés. A szerző alkotásaival nemcsak tényeket, hanem a szeretetét, lelkesedését, véleményét is szeretné megosztani velünk. Azzal, hogy színnel, mérettel, elhelyezéssel kiemel vagy háttérbe utasít részleteket, egyfajta állásfoglalásra, vélemény nyilvánításra, ízlésformálásra késztet, és ez Wágner alkotásainak nagyon fontos összetevője. 
Ő pontosan tudja, hogy a mai rohanó, páratlanul ingergazdag világban mennyire ritka szövésű az a háló, amelyen ezek a jelzések, üzenetek fennakadhatnak. Emiatt ragaszkodik ahhoz, hogy a közlendőjéhez több fórumot is találjon, többek között ezeket a tárlatokat, de a témák szerint csoportosított képanyag a megfelelő magyarázatokkal szép, reprezentatív albumok formájában is megjelenik, és a szerző világhálós oldalakon is népszerűsíti ezeket. 

Amit itt, ebben a teremben látunk – jórészt székelyföldi képeket – csak kis szelete annak a hatalmas, átfogó tevékenységnek, amelyhez az utóbbi években Wágner Péter nem sajnált időt, energiát, nemcsak a felkereséshez, megörökítéshez, hanem az anyag nészerűsítéséhez is. Példaértékű ez a megközelítés, már rég nyilvánvaló, hogy a képzőművészeti tárlatok megrendezése galériákban, múzeumokban önmagában kevés.
Ennek ellenszere nemcsak a közhelyes megoldások elkerülése, hanem a tárlat anyagának olyan világhálós szerepeltetése, amelyekben közelebb hozzuk az érdeklődőkhöz a mű születésének körülményeit. Korunk embere már nem elégszik meg a passzív részvétellel, cselekvő részese szeretne lenni az eseménynek, dilemmái, kérdései vannak és a fentiek erre is lehetőséget nyújtanak. 

Muhi Sándor