Cáfolhatatlan tény, hogy az új, modern világ egyik legpontosabb jellemzője a gyorsaság. Sokszor halljuk azt a kifejezést, hogy rohan az idő, vele az élet, és ha nem akarunk lemaradni, akkor nekünk is lépést kell tartanunk vele. Manapság másodpercek alatt juthatunk hozzá bármilyen információhoz okostelefonjainkon, a médián keresztül. Ezt már olyan intenzitással végezzük, hogy gyakran észre sem vesszük az apró csodákat körülöttünk, hiszen attól félünk, hogy ha egy percre is lassítanánk, lemaradunk. Az emberek rohannak, türelmetlenek, ami által csupán néznek, de nem látnak.

Gönczy Tamás és Szénás Zalán szerint az ismét divatba jövő analóg fotózás által az ember tarthat egy kis szünetet ebben a felgyorsult, modern világban. Véleményük szerint az emberek szép lassan rájönnek arra, hogy az apró dolgokban is, mint az analóg fotózásban, sokkal több érzelem van, mint az ultramodern, tökéletességorientált dolgokban.

Gönczy Tamást hivatásos fotósként lenyűgözte a több évig mellőzött képalkotási technika. „Én azt szeretem az egészben, hogy nem nyomom a gombot sorozatban, hanem kigondolok egy képet, és csak arra összpontosítok. Az, hogy nem látod azt, hogy mit csinálsz abban a pillanatban, amikor kattintasz, hanem vársz egy-két hetet vagy akár hónapot is — attól függ, hogy mikor fogy el a filmed és hívatod elő — nyújtja a legnagyobb élvezetet. Tehát megcsinálsz egy képet, és reménykedsz abban, hogy jól sikerült. Mint fotós, eljutottam arra szintre, hogy jobban szeretek analóg géppel fényképezni, mint digitálissal. Mikor az ember már úgy fogja a kezében a gépet, hogy ez most munka, akkor valamilyen szinten elvész az egész dolog romantikája, így számomra valamilyen szinten az analóg fotózás a szabadságot is jelképezi” — vallja a hivatásos fotós.

„Rendesen be van határolva az egész. Az, hogy tudod, hogy neked csak egy 35 mm-es tekercs áll a rendelkezésedre — ami legtöbbször 36 képet jelent —, nem pedig egy többgigás memóriakártya, igencsak nagy kihívás a fotózás szempontjából. Fontos, hogy láss, ne csak nézz, ki kell gondolni a témát, rá kell készülni, és ami a legfontosabb, el kell dönteni, hogy milyen érzelmeket szeretnél átadni a fénykép által. Nekem sosem volt digitális fényképezőgépem. Előfordult azonban, hogy kölcsönkértem pár alkalommal digitális fényképezőgépet, de őszintén megvallva abban a világban nem tudtam elmélyülni. A váltást az első analóg gépem vásárlása jelentette. Éreztem, hogy le kell kicsit lassulni. Manapság minden pörög körülöttünk, az analóg fotózás pedig visszaadja a tudatos jelenlétet. Nincs miért kapkodni, megragadhatod a lényeget” — vallja Szénás Zalán.

Az analóg fotózás mindamellett, hogy segít lelassulni, számos személyiségfejlesztő hatással is bír. Tamás szerint az analóg fotózás megtanít nyitott szemmel járni. „Az a lényege az egésznek, hogy szinte bármi lehet egy fotótéma. Az analóg esetében viszont nem elég csupán nézni, látni is kell, ami szerintem elengedhetetlen napjainkban. Megtanít arra, hogy türelmesek, precízek legyünk, nem beszélve arról, hogy nagymértékben hozzájárul a szépérzék és a kreativitás fejlesztéséhez, valamint az igényességhez, ami szintén nagyon fontos.”

Zalán szerint maga a fotók feldolgozási procedúrája is művészet, ami leginkább a fekete-fehér fényképek előhívásánál tapasztalható. „Sok minden függ attól, hogy milyen anyagot használsz, milyen kémiai vegyületeket, a hőmérséklettől, hogy mennyi ideig tartjuk az előhíváshoz használt folyadékban az adott fotót. Ez egy olyan folyamatkavalkád, ami számomra lenyűgöző.”

A fotós párost kedvenc témáikról is megkérdeztük. „Nekem két kedvenc témám is van. Az egyik, amikor az utcán sétálva meglátom 'a fotót', tehát legyen az bármi, emberek, mozzanatok. A másik pedig az élethelyzetek teremtése. A legutóbbi projektünk arról szólt például, hogy milyen az élet gázmaszkban. Voltunk templomban, Kolozsvár központjában, és így próbáltuk illusztrálni a mindennapi életet gázmaszkban” — árulja el Tamás. Zalán az utcák és az apró részletek témaköreinek szerelmese: „Legtöbbször nincs sok élet a képeimen, viszont ott vannak azok az apró dolgok, amik mellett az emberek elmennek, és nem veszik észre, pedig mindennap akár több alkalommal is eljárnak mellettük. Például Szatmárnémetiben, az Eminescu iskolával szemben van egy romos ház. Az emberek csak nézik, de nem látják, és az első dolog, amit észrevesznek rajta, az az, hogy elhanyagolt, összedőlt, és nem veszik észre, hogy gyönyörű ornamentikával rendelkezik. Tulajdonképpen az ilyen részletek és apróságok fotózása által a rosszban is meg lehet találni a jót. Miután tanulmányaimat befejezve visszaköltöztem Szatmárnémetibe, bizton állíthatom, hogy az analóg fotózás által még jobban megismertem a várost. Sokan azt mondják, hogy városunk nem éppen egy ingergazdag hely, pláne a fiataloknak. Ez részben igaz, viszont rengeteg érdekes dolgot is tapasztalhatunk, de ehhez az kell, hogy nyitott szemmel járjunk.”

Kallós András