Három Szatmár megyei szerző tollából jelent meg a Szinérváralját bemutató kismonográfia. Több más településről is célszerű lenne monográfiát írni, a múlt megismertetése érdekében is.

„Van egy mezőváros hazánknak azon a táján, amelyet Meggyesaljának neveznek, és Perényi János úr (…) birtokán fekszik. Hét gyönyörű, mégpedig szőlővel borított domb övezi. Örvend földje termékenységének, legelői kövérek, mezei és rétjei virágoznak, források és folyók öntözik, vágható és érintetlen erdők egyaránt díszítik, mindenféle gyümölcsfái teremnek, gazdag aranyban, ezüstben, sóban…” Így ír szülővárosáról Erdősi Sylvester János, és a 16. század elején valóságos földi paradicsomnak látja és láttatja ezt a helyet.

Azóta Szinérváralja sokat változott, és sokszor nem éppen előnyére. Az egykori mikroregionális jellegű-rangú kereskedelmi és kulturális központ lassan, de mind lejjebb sülyed. A történelem magyar lakosságát megritkította, és jelesebb román ajkú szülöttei is rendre másutt csináltak karriert. A múlt többre kötelezne, a jelen azonban nem sok jóval biztat.

Kitűnik ez a Claudiu Porumbăcean – Viorel Câmpean – Kereskényi Sándor szerzői hármas által írt Oameni din Seini (Szinérváraljai emberek) című kismonográfiájából is. Fényes lapokat a 16–19. század hoz létre, illetve a 20. század első része. Az 1945 óta eltelt csaknem hetven év során kevés említésre méltó dolog történt, ezt kénytelen elismerni a könyv megírását kezdeményező és annak előszavát jegyző dr. Claudiu Porumbăcean is.

A román személyiségekről dr. Claudiu Porumbăcean, a Vasile Goldiş Egyetem újdonsült professzora és dr. Viorel Câmpean, a Szatmár Megyei Könyvtár kutatója írt. A Kereskényi Sándor muzeológus által bemutatott magyar személyiségek (Erdősi Sylvester János, Medgyesi Pál, Zágonyi Károly, Lengyel József, dr. Szende Pál, Dr. Teghze Gerber Ferenc, Incze János, Dr. Bay Béla, Dr. Fábián György) sokszor Szatmárnémetihez is kötődnek, hiszen Szinérváralja a történelmi Szatmár megyének egyik országszerte számon tartott kisvárosa volt.

A könyv megjelenése eszünkbe juttatja a mai Szatmár megyéről és Szatmárnémetiről szóló monográfiák egyre feltűnőbb hiányát is. 1989 óta hovatovább negyedszázad telt el, helytörténészek új nemzedéke lépett színre, szaporodtak a feldolgozott források, dokumentumok. Sajnos, nőtt az óvatosság is, és egyre inkább elmondható: a politikai ábrándok továbbra is beárnyékolják a kutatói opciókat. Külön probléma a sajátosan magyar értékek számbavétele. Ezt csak magunktól várhatjuk, és nem halogathatjuk tovább, hiszen máris felmerült a kérdés: tíz-húsz év múlva vajon kit is fog érdekelni hagyományaink hosszú listája?

Elek György