Mit jelentenek az embernek a saját szövetei és a saját emlékei? Mindent: önmagát, identitását, önismeretét és önazonosságát. Aki ismer Alzheimer-kórban szenvedőt — sajnos közelről ismerek —, az érti csak igazán, mit jelent emlékezet nélkül létezni az embernek. A dolgokat a hiányuk mutatja meg igazán… Önmaga-e még az emlékezetét vesztett ember? — fájdalmas kérdés, amit sokan felteszünk titokban, akik ismerünk és szeretünk ilyen, súlyos emlékezetvesztéssel küzdő embereket.
Amíg az ember emlékezik, felismeri saját szeretteit, tudja, honnan jött és hova indult, addig ez a világ legtermészetesebb állapota — és egészséges esetben ugyanilyen elementáris, természetes és magától értetődő az is, hogy egy kultúrában létezem.

A magyar kultúra az első mese és altatódal, amit anyám elsuttogott vagy eldúdolt a bölcsőm fölött (és ez a szó is: „bölcső”), a nyelv, amely észrevétlenül csúszott a tudatomba s onnan a tudatalattimba is (hogy aztán az álmaimnak is anyanyelvévé legyen), de az utolsó könyörgés is, amit, ha lesz ki elmondja, talán még hallani fogok, mielőtt egészen itthagyom ezt a testi életet. És minden más is a kettő között, amit még ebben a pár hátralevő évben vagy évtizedben megélek — ezen a kultúrán mint receptorokkal teli szöveten keresztül jut el hozzám.

A kultúra akkor az enyém igazán, ha természetes, ha nem messze képzelem, valami különös „szent tehénnek”, márványtalapzatra állított pogány totemnek, ami előtt hajlongani kell. A kultúra közel van, belém hatol, a lényem része, általa kapcsolódom az egész világhoz, nélküle legfennebb az állati létezés alapvető szintjén vegetálnék.

És éppen ezért olyan nehéz megragadni a fogalom lényegét, különösen annak, aki az egész életét tette fel a kultúra valamely szegmensének, például egy művészetnek a szolgálatára — mert amikor kultúráról beszélek, egész univerzumról beszélek. A kultúránk a mi univerzumunk — legalábbis a percepciónk az univerzumunkról. A magyar nyelvű fizika tankönyv, amelyből a világ működését megismertük, egy természettudomány szempontjából ugyanúgy a nemzeti kultúránk része, mint az első Radnóti-vers, amelyik elszorította a torkunkat, az első dal, amelyet teli torokból ordítottunk, lázadó kamaszként, a legelső rockkoncerten vagy fesztiválon, amire elengedtek. A szavak, amikkel először szerelmet vallottunk valakinek…

A kultúra mindaz, ami az embert emberré teszi — nem véletlenül helyezte Maslow a szükségletek piramisának legtetejére az esztétikai szükségleteket…

Számomra persze a színház az a művészet (egyben hivatás), amelyen keresztül a legelemibb módon és a legsűrűbben megélem az eleven kapcsolódásomat a magyar kultúrához. Azt, hogy egész valómmal a része vagyok. De a színház mellett a költészet is. A kultúra identitásképző erő, magamat is általa ismerem csak. A kultúránk által válunk egész világok hordozójává — ezért üldözték a kultúrát vagy annak szegmenseit mindig kérlelhetetlenül az elnyomó rendszerek, mert a világot nemcsak kívül, hanem belül, az emberben is uralni és megváltoztatni akarták. Vagy éppen elpusztítani. És mindig a kultúra volt az oka, hogy ez nem sikerült — és soha nem is sikerülhet.

Mert a hazájában kiirtandó, gyűlölt ellenségnek gondolt Thomas Mann-nak igaza volt, azt mondván: „Ahol én vagyok, ott van Németország. Magamban hordom a német kultúrámat.” Ennél többet, mint amit a száműzöttek mondtak el (nem véletlenül említettem Márait sem), nehéz volna elmondani.

És pontosan tudjuk, a történelem Thomas Mannt igazolta — Németország ott volt, bizony, vele, és máig ott van, ahol Thomas Mannt olvasnak. A legkevésbé pedig talán a hitleri harmadik birodalomban volt jelen e kulturális értelemben vett „Németország”.

„A tirréni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát, Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát” — mondja már a magyar kultúra vonatkozásában Márai. Azt is mondhatná: ahol én vagyok, ott van Magyarország. És igaza lenne…
A kultúránk identitáshordozó erő, és még túl is mutat nemzetünk határain. Mert általa Shakespeare is Arany János — vagy épp Nádasdy — nyelvén szól hozzánk, Rilke Párduca Szabó Lőrinc vagy Eörsi István tollának ívén kering, rácsok futásába veszett tekintetével, a párizsi állatkertben.
Közhellyé idéztük már Shakespeare mondatát, mióta Arany János először fülünkbe súgta. A gyermek is mondja, anélkül talán, hogy értené: „Színház az egész világ…” Hát igen… És ugyanígy igaz: kultúra az egész világ. A magyar kultúra a mi egész világunk. Magyarország is, amely mindig ott lesz, ahol mi vagyunk (s ha száműznek egyszer, velünk tart az ausztrál éjszakába is), de még a középkori London is, ha Arany János ajkáról csendül a jó öreg William szava. Még a csillagok is az égen, ha tudjuk a nevüket, s azon szólítjuk meg őket, azt mondva: nézd, az ott a Tejút, a Fiastyúk, a Göncöl! És látod ott az Esthajnalcsillagot?

A legutolsó emlékfoszlány, ami még eszünkbe jut, ha szétestek, mint régi szövetek, az emlékeink is talán — amikor utoljára még felismerünk egy arcot, és azt tudjuk rá mondani: „Fiam!”
Ez a magyar kultúra: a világ, ahogyan magyarul felfogom és nevén nevezem. Az viszont sosem mindegy, milyen fokon, milyen ízléssel és milyen minőségben teszem… Ilyen értelemben a magyar kultúra sorsa rajtunk áll, mindannyiunkon. Épp tájainkról indult egy fontos költő, akinek a főműve „születésnapján” ünnepeljük a magyar kultúra napját. Legalábbis azon a napon, amikor a Himnuszt Kölcsey dátumozta…

Ez a költő egy gyönyörű verset írt, s ezt ma nemzeti himnuszunknak tartjuk. Ha máshonnan nem, az ő példájából okulva fel kell ismernünk: nem mindegy, egy himnusz milyen (az sem, hogy milyen minőségű szöveg). Magyar kultúra volt, van és lesz, míg magyar gondolkodó, a világot magyarul értelmező ember él ezen a bolygón — de hogy milyen nívón, azért mindannyian felelősek vagyunk…

Bessenyei Gedő István