Ha a magunk helyén vagyunk, nem nehéz hűségesnek lenni sem Istenhez, sem az Ő megbízatásához, hiszen a presbiterek példaképei a nyájnak, a lelkipásztornak pedig munkatársai, szolgatársai és lelki testvérei — hangzott az Ugocsai Presbitertalálkozón.

Domb szélén megkapaszkodó, impozáns méretű tamásváraljai református templomban gyűltek egybe vasárnap kora délután az Ugocsai Presbitertalálkozóra azok, akik id. Fodor Lajos egykori halmi tiszteletes megfogalmazásában „a lelkipásztor munkatársai, segítői, együtt hordozzák a munka terhét, s példaképei a nyájnak”, azaz a presbiterek, lelkipásztorok és gyülekezeti tagok. Jó ideje már, hogy a néhai Ugocsa öt gyülekezetének lelkipásztora „gondolt egy nagyot”, s ötletük nyomán létrejött ez az immár erős hagyománnyá érett találkozó, hogy ápolják az összetartozást és egymásrautaltságot, s a mindig más gyülekezetben sorra kerülő, közös ima után a gondokat, problémákat együtt vitassák meg, együtt keressenek megoldásokat, és erősítsék egymást.

Gáti Tibor kisbábonyi lelkipásztor Pál apostol korintusiakhoz írt első levelének sorára és egy francia gasztronómiai kifejezésre alapozta ünnepi igehirdetését — ami valószínűleg sokak számára kissé meglepőnek tűnt, ám mégis tökéletesen illeszkedett az apostol gondolataihoz. „'A mi pedig egyébiránt a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenik hívnek találtassék' — sportcukrászatot űzök, nagyon szeretem a főzőműsorokat, s itt találkoztam a mise en place francia konyhai kifejezéssel, amely magyarul azt jelenti: helyre téve, minden a maga helyén” — magyarázta az igehirdető. S hogy mit is fed a minden ételkészítési folyamatot megkönnyítő mise en place kifejezés? Azt, amikor egy étel elkészítése, a főzés elkezdése előtt az összes szükséges hozzávalót, alapanyagot előkészítjük, a szükséges konyhai eszközöket pedig kezünk alá rendezzük. „A mise en place azonban nem csak egy főzéstechnika, de életfilozófia is. Minden a maga helyén — de nem úgy, ahogy én gondoltam, hanem ahogy az Úr gondolta. Mert ha a magunk helyén vagyunk — akár sáfárként is —, akkor nem válik sem kérdéssé, sem kérdésessé a hűségem. S bár a hűségnek sokféle értelmezése, számon tartása létezik, a hűség elsősorban az, amit Isten, Jézus Krisztus és a Szentírás mond róla; a másokhoz való hűségünk pedig az Istenhez való hűségünkből táplálkozik. S ha hű vagyok Istenhez, akkor olyan lelki többletet kapok, amellyel a szolgálathoz, célhoz való hűséggel is jól boldogulok — a kényszerből, félelemből fakadó hűség mindig ingott, gyenge lábakon állt. Mennyire vagyunk mi hűségesek Istenhez? És Ő a választott, bukdácsoló, hűtlenkedő népéhez? A mindvégig kitartó hűség nem emberi: Isten csodálatos munkája a szolgálattevőben” — fogalmazott, Pál apostol szavaival emlékeztetve ugyanakkor arra is: „aki úgy gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essen”, mert akkor is elbukhatunk, ha úgy érezzük, erős a hitünk. „A hűségnek beérik a gyümölcse, s ahol hűség van, ott teljesség van. Életünkben ragaszkodunk az alapvető dolgokhoz, de ugyanúgy nem lenne szabad hiányozzon életünkből a hűség, mint a víz vagy a só. Hűségesnek lenni a szolgálatban — mise en place. S ha valóban a helyeden vagy, akkor hűségesnek lenni sem lesz nehéz” — summázta.

Az igei szolgálatot követően házigazdaként Szatmári Elemér lelkipásztor üdvözölte az egybegyűlteket, akik remélhetően azzal a jókedvvel és érzéssel jöttek, mint amivel a tamásváraljai református közösség készült napok óta a fogadásukra. „A sáfárok mi vagyunk, akikre Isten reábízta a szolgálatot, és fontos, hogy mind hűségesek legyünk, mert ott, ahol egy nem hűséges a sáfárok között, ott nagy a baj. Ebben a szétbomló világban összefogást, összetartozást kell mutassanak a presbiterek” — mondta. E gondolatot folytatta köszöntőjében Illés Jenő, a Szatmári Református Egyházmegye Presbiteri Szövetségének elnöke, Péter apostol első leveléből idézve — „Végezetre mindnyájan legyetek egyértelműek, rokonérzelműek, atyafiszeretők, irgalmasak, kegyesek” —, Isten gazdag áldását kérve mindannyiuk életére.

Pakulár István tasnádi-sződemeteri lelkipásztor személyes tapasztalataiból merített példákkal fűszerezett, nem klasszikus előadásban járta körbe a presbiterség témáját, kezdésként a presbiteri eskü szövegét olvasva fel, felelevenítendő: ez a fogadás nem embernek, embereknek szól, hanem Istennek, az Ő megbízatására adott válasz. Konkrét helyzeteket nevesítő gondolatfüzérében rávilágított arra: senki nem születik presbiternek, és nem magától értetődő az, ha valaki erre a szolgálatra nyert elhívást, és ezt hittel vállalja. Isten kegyelmének és szeretetének jele ez a megbízatás, amelyet nem is lehet másként jól betölteni, csak buzgó imádsággal, sok tusakodással, állandó belső lelki küzdelemmel, folytonos tanulással és folyamatos fejlődéssel; de nem hunyt szemet a láthatatlan (azaz megválasztása után eltűnő), a kényszerű vagy az örökölt (apáról fiúra mintegy automatikusan testálódó) presbiterség jelensége fölött sem. „Gyakori kérdés: ki kivel tart a gyülekezetben? Kivel tart a presbitérium? Amely néha olyan, mint a gumibaba: egyik kezét a lelkész, másikat a hívek húzzák. A gyülekezet bizalommal kell legyen a presbitérium felé, és a lelkész is — hiszen a presbiter a lelkész munkatársa, szolgatársa és lelki testvére. Még akkor is, ha sok gyülekezetben nehézkesen működik az, hogy a presbiterek segítenek a gyülekezet vezetésében” — mondta, emlékeztetve arra is: a presbiteri tisztséget nem lehet csak úgy letenni, mint egy kabátot, s a leköszönt egyházfiak ugyanúgy segíthetnek a fiataloknak, mint „aktív” korukban.

A találkozó hagyományosan jó hangulatú, kötetlen beszélgetésekre alkalmat adó, estébe nyúló szeretetvendégséggel zárult.

Szabó Kinga Mária