Azt olvasom, túl sok tanácsot kap a mai ember, túl sok okoskodással akarják rávezetni arra, hogy minőségi életet éljen, de senki nem beszél arról, hogyan lehet a tanácsokat alkalmazni a hétköznapokban, hogyan lehet az elmélettől eljutni a gyakorlatig. Ahhoz, hogy valaki minőségi életet éljen, szükség van egy olyan családmodellre, ahol azt nem kötelességként teszi, hanem belenevelkedik. Ennek a nevelkedési formának a legeredményesebb módja a minőségi családi időtöltés, ami, be kell vallani, fehér hollóként észlelhető a jelenlegi társadalomban. Szakemberek egyre többet figyelmeztetnek arra, hogy ideje lenne jobban odafigyelni, és tenni valamit a médiahasználat korlátozására és szabályozására. A TV-nézés, valamint a számítógépek és az okostelefonok használata csak egy lehetőség kellene legyen a tanuláshoz és a szabadidő eltöltéséhez, nem pedig a napok meghatározó tevékenysége. Mint minden szempontból, itt is nagy ereje van a szülői mintának. Amikor ez valahol elhangzik, egyszerre érkeznek a válaszok, hogy nincs már pozitív szülői minta, hiszen éppen a szülő az, akitől a gyerek „eltanul”. Nagyon sok szülő igyekszik lépést tartani a korral, megpróbál fiatalosan élni, ezért a médiából merít ötleteket, ő is szeretne a sztárokéhoz hasonló életmódot élni, néha akár új életet élni, sokszor a csalódásokból és a bukásokból sem tanulva. A gyermek ezt látja, ebből tanul, ez számára a minta, ha valami rossz irányba terelődik, nagyon sok szülő talál rá elfogadható magyarázatot, okot, hogy nem ő felelős a történtekért. A számítógépet és az okostelefont nem kell eltiltani, hanem azoknak a hasznosságát kell megismertetni, minden egyebet pedig háttérbe szorítani. A család és az iskola feladata külön-külön vagy együtt ma már elég nehezen behatárolható. A szülők nagy része a pedagógusoktól várja el a nevelést, holott az a szülők feladata, a pedagógus az oktatással kellene foglalkozzon, nem a neveléssel. Vitatkozni lehet azon is, mennyire hasznos az, ha a nevelés is az iskolában történik, szinte egységesen, és egyáltalán lehet-e egységesen nevelni olyan gyerekeket, akik sokszor egymástól nagyon eltérő családokból érkeznek az iskolába. Lehet, hogy ez a globalizáció célja, ennek eredményességét támogatják nagyvilági érdekközösségek. Ezért jutottunk el oda, hogy ma már nem a gyereknevelésre, hanem a szülők képzésére kell helyezni a hangsúlyt. A globalizációt elősegítő nagyhatalmi erőknek az a tervük, hogy liberálisan — és nem közösségekben — gondolkodó embereket neveljenek, akik nem sokat adnak a minőségi életre, a minőségi hétköznapok megélésére, arra, hogy olyan mintákká és példaképekké formálódjanak, akikre lehet számítani a családokban, az iskolákban és a közösségekben is.

Elek György