Dr. Fátyol Rudolf hegedűművész, egyetemi tanár, a Dinu Lipatti Filharmónia menedzsere, számtalan díj és kitüntetés birtokosa pénteken ötvenötödik születésnapja alkalmából ad ünnepi koncertet. Az alábbiakban őt kérdeztük.

— Ötvenötödik születésnapját, szólista pályafutásának huszadik, koncertzenészi tevékenységének harmincötödik évfordulóját ünnepli. Hogyan tekint vissza az ön mögött álló évekre?

— Én úgy érzem, hogy most egy határkőhöz éreztem. Közel harmincöt éve kezdtem el a pályát, azóta kemény munkával és kitartással igyekszem végezni azt a feladatot, amit magam számára kitűztem. 1986–ban versenyvizsgával lettem a zenekar szólistája. Már az egyetemen felfigyelt rám a Zeneművészek és Zenekritikusok Szövetsége, akik nagy odafigyeléssel válogattak a bukaresti, a kolozsvári és a jászvárosi (Iasi) zeneakadémiák fiataljai közül. Engem is kiemeltek és lehetőséget adtak, hogy fellépjek az Ifjú Tehetségek Gáláján, amelyek többnyire rádiós és televíziós gálák voltak. Ettől kezdve váltam koncertező zenésszé. Most, hogy már rég túl vagyok az ötszázötvenedik koncerten és közeledek a hatszázadikhoz, elmondhatom azt, hogy nem volt könnyű sem a régi világban és nem könnyű most sem. Az 1989 előtti időben mindenre rá nehezedett a politika, de a tehetségek tudtak érvényesülni, az iskolákban lehetett tanulni. Nagy volt a küzdelem, hiszen a kolozsvári zeneakadémián hat hegedűszakos hely volt meghirdetve és ötven–hatvan jelentkező volt.

— Hogyan lesz egy zeneművészeti főiskolai hallgatóból elismert művész?

— Erdélyből csak három hegedűs nyert nemzetközi versenyen: Ruha István, Ágoston András és jómagam. A nemzetközi versenyeken mindenki magára szorítkozik, mindenki magára van utalva. Ott nincs ismerős, aki egy jó szót szóljon értünk, nincs az, hogy megbeszéljük a dolgot, ott csak a színpad van, szembe a zsűrivel és a közönséggel. Amikor 1987–ben a Claudio Abbado Nemzetközi Hegedűversenyen részt vettem, a híres zeneszerzőnek — akiről a versenyt elnevezték — a fia volt a zsűri tiszteletbeli elnöke. A milánói versenyen, annyira szigorú volt a zsűri, hogy nem osztották ki az első díjat, a második díjat megosztva kaptam egy szovjetunióbeli örmény hegedűművésszel, aki a verseny után menedékjogot kért és nyugaton maradt.

— Önben megfogalmazódott valaha, hogy kinn marad?

— Többször is maradhattam volna külföldön, de nagybátyámtól és mesteremtől megtanultam egy dolgot, amit gyakran elmondott: „Ha mindannyian elmegyünk Erdélyből, ki marad itt?” Megtanultam, hogy mindenhol nagyon fontos a közönség, de nekünk a legkedvesebb közönségünk itt van. Ezzel kapcsolatosan elmondok egy olyan történetet, amit még soha nem meséltem el újságírónak. 1989–ben a németországi Marlban koncertmestert keresett a Hungarica Filharmónia. Ez egy világhírű zenekar volt, amit Donáti Antal az 1956–os emigrált zenészekből hozott létre. Egy svédországi koncerten ismerkedtem meg Jilbert Vargával, Varga Tibor világhírű hegedűművész–professzorral, akinek a javaslatára jelentkeztem a versenyen. Tizenegy hegedűs közül én nyertem meg az állást, amit be is töltöttem két hónapig 8770 márka nettó bérért. Akkor ez nagy eredménynek számított. Akkor még nem lehetett tudni, hogy decemberben bekövetkezik a változás, észlelhető volt, hogy történni fog valami, de nem tudtuk, hogy mikor. Októberben többször átgondoltam Ruha István szavait, visszatértem Szatmárnémetibe. 1990–ben a zenekar felkért, hogy legyek az intézmény igazgatója. Ezt a munkát jelenleg is végzem — ma már nem igazgatói, hanem menedzseri beosztásban — úgy, hogy megpróbálom a zenei életet a legjobb utakra terelni, azt minél magasabb művészi szintre emelni és olyan kollégákkal együtt dolgozni, akik hivatásuknak tekintik szakmájukat.

Fiatalok támogatása

— Említette, hogy ebben a szakmában nem könnyű kibontakozni, ön hogyan segíti a mai fiatal tehetségeket, hogy nekik valamivel könnyebb legyen?

— Én első perctől felismertem, hogy mennyire fontos a fiatal tehetségek támogatása. Azt hiszem, hogy a szatmárnémeti filharmónia az egyedüli, ahol a fiatalok lehetőséget kapnak a kibontakozásra, a koncertezésre. Én tisztában vagyok azzal, hogy a trambulin nagy dolog és nagyon szükséges. Minden évben legalább kétszer megrendezem a Fiatal Művészek Gáláját. A Ruha István Nemzetközi Hegedűverseny díjazottjai lehetőséget kapnak arra, hogy szólistákként lépjenek fel esti bérletes koncerteken. Az ilyen jellegű támogatások nélkül a fiatalok számára nincs lehetőség, hogy zenekarral koncertezzenek.

— Az ön munkásságának az egyik eredménye az is, hogy megalakította a Consonantia kamarazenekart? Miért fontos ez önnek?

— Ez a zenekar már tíz éves és nagyon sok sikeres koncert áll mögötte. Sokat fektetek abba, hogy teljesen kiaknázzam a kamarazene–irodalmat: Vivaldi, Bach, Haydn stb. Sokan megkérdezik, hogy miért? Lehet, hogy abba a korba érkeztem, amikor már mélyen át tudom élni és érezni ezt a muzsikát, ami forrása volt minden nagy zeneszerzőnek. A Consonantia a legjobb zenészekből állt össze és ér el sikereket.

— Milyen tervei vannak?

— Én tudom, hogy egy adott pillanatban észre kell venni azt, hogy eljött az ideje a visszalépésnek. Akkor kell megállni, amikor a pálya csúcsán van az ember, amikor nem mondják azt, vagy nem suttogják a hátunk mögött, hogy szépen játszol, de már nem vagy a régi. Most az erő csúcsán érzem magam, csak arra kérem a Jóistent, hogy még öt évig tudjam megtartani a formám, végezhessem a munkám és miután átadom a helyem a fiataloknak, én már csak a tanítással foglalkozzak és néha–néha fellépjek egy kamarazenekarban. Én mindig maximalista voltam, igyekeztem mindig a legjobbat adni és csak annyit vállalok, amennyit képes vagyok teljesíteni.

Elek György