Óraátállítás ide vagy oda, hatékony ébresztőjük volt az avasújvárosiaknak vasárnap kora reggel — ugyan a dombok tetejét súroló felhők és szél, no meg az éjszakai vihar nyomai nem sok jót ígértek, ám nem szegték kedvét a Bokrétás ifjaknak, akik hagyományosan szépséges népviseletben szekérre ülve járták a település utcáit, népdalokat énekelve, helyenként energia-utánpótló megállót is tartva.

Az évente egyszeri, különleges ébresztő elérte célját most is, hiszen a csepergő esőben nagyon sokan  gyűltek össze az Avasújvárosi Református Egyházközség szőlőhegyen álló hegyi házánál, hogy a betakarítás és a szüret végén megköszönjék a termést és mindazt, amivel a Fennvaló megáldotta őket — szép számban voltak jelen a legfőbb áldások, azaz a kisebb – nagyobb gyermekek is, mintegy biztosítékaként annak, hogy lesz majd, aki átveszi a stafétát és az avasi magyarság több évszázados hagyománya nem kerül feledésbe ötven – száz év múlva sem.

„Mindenért hálát adjatok, mert ez Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.' — idézte Pál thesszalonikaiakhoz írt első levelének sorát ünnepi igehirdetésében Gellén Sándor esperes. „De miért is adhatok hálát ma, 2025. október 26–án? Isten igéje hálaadásra bátorít, mindenkor és mindenért. Talán túlzásnak tartjuk, hogy mindenért  hálát kell adni, s azt mondjuk: ezért vagy azért nem tudok hálát adni. Megszoktuk a panaszkodást, soroljuk mennyi minden hiányzik, mennyi minden nem sikerült, a termés nem olyan bőséges, mint tavaly …De Isten népe nem a panaszkodásra rendezkedett be! Ha nem tudsz magadban, életedben olyat találni, amiért hálát adj, vizsgáld meg önmagad.” — mondta, hangsúlyozva: a hála nem olyan dolog, amit letudhatunk; az örökké tart és soha nem fogyhat ki az ember életéből, szótárából. 

Ám gyakran nem adunk hálát — mert annyira természetesnek, magától értetődőnek tartjuk — az életünkért, azért, mert élünk; mert betöltöttünk ennyi vagy annyi évet; a kegyelemért, hogy „még nincs végünk” ami egyben azt is jelenti, hogy vagy esélyünk a megbocsátásra, a dolgok rendezésére. Hálát kell adni a családunkért, a közösségünkért; a testi–lelki javakért; azért, hogy még szól Isten igéje, még vannak lelkészek, még vannak templomok és még vannak, akik hallják, befogadják ezt az igét, a 90 éven felüli egyháztagokért. És igen: hálát kell adni tökéletlen döntéseinkért is, a barátokért és az ellenségekért is, a bukásokért (amelyekben benne van a tanulás, a talpra állás lehetősége), az útmutatásért.
„Nem volt sok gyümölcs az idén, a bor is kevesebb, mint tavaly. De van–e mindenkinek elég bora? Van. Arra jó ez a hálaadás, hogy lássuk mink van, nem csak a pincében, hanem az életünkben; milyen gazdagok vagyunk, mert Isten nem feledkezett meg rólunk, és megadott mindent, amire szükségünk van.”

A Hegyi Prédikációt követően szokás szerint az egyházközség hegyi házának pincéje is megtelt a presbiterekkel, atyafiakkal, akik a termés minősége–mennyisége megvitatása mellett meg is kóstolták a bort, az újat is, meg a régit is. 

Szabó Kinga Mária

(Fotók: a szerző felvételei)

SZÓLJON HOZZÁ FACEBOOKON!