Többször is eltöprengtem rajta, de mindig oda lukadtam ki, hogy semmi másra nem vágyom, mint hogy szabadon mehessek oda, ahova én akarok. Ezt vártam. Erre vágytam. Mert akárhányszor kiléptem a házból, mindig megjelent egy eleddig ismeretlen szorongás a gyomromban, mintha valami bűnt követnék el, pedig csak bevásárolni mentem, de nem a hozzám legközelebbi boltba, mert ott nem árulnak olyan pelenkát vagy tápszert, ami a gyerekemnek kell. S bár szerintem megalapozott volt a házból való kilépésem oka, mégis elérték, hogy azt érezzem, hogy valamiféleképpen tilosban járok. Nehezen felejtem az érzést, amikor Lázáriból ráfordulva a városi útra megláttam a rend bősz őreit, s szinte éreztem, hogy meg fognak állítani, és a fizetésem jelentős részét el fogják kérni, mert szerintük nem elegendő az indok a lakhelyem elhagyására. Ettől az érzéstől akartam szabadulni, de nagyon. Ám nem fogok, mert mindössze annyi változik, hogy nem kell papírra vetnem a távozásom okát és az utazásom főbb pontjait, de ugyanúgy be kell számolnom róla, ha azt kérik az egyenruhások. Ja, nem is, mert ez csak akkor érvényes, ha a saját településemen kószálok. Ha másmerre támad kedvem bóklászni, akkor jelentenem kell ennek okát. Ám lehet, hogy még ez is változni fog, mert ebben az országban kedves vezetőink arra sem képesek a jelek szerint, hogy idejében meghozzanak egy döntést, és az sem igazán zavarja őket, hogy több millió ember ül tűkön. Igaz is, miért éppen ez zavarná meg őket, más kérdésekben is simán képesek úgy tenni, mintha meg se hallanák az elégedetlenség egyre morajlóbb hangjait. Szóval annyi a különbség, hogy nem szükségállapotban van az ország, hanem vészhelyzetiben, de én ugyanúgy kinyilatkoztatom, mindegy, hogy milyen nap van, május 14. előtt vagy után.

Őri-Pákay Franciska