A Jóisten szeretetének és irgalmasságának a tanúja szeretnék lenni, és a keresztény értékeket próbálom átadni — mondja a nemrég Nagykárolyba érkezett Rab Melinda piarista nővér az interjúban, amelyben eddigi útjáról, terveiről is beszélgettünk.

A közelmúltban változások történtek a Piarista Nővérek nagykárolyi közössége életében. Miután Kürti Bokor Judit nővér szeptemberben a kongregáció döntését elfogadva Rómába költözött, az ottani ház vezetője lett, valamint a Piarista Nővérek kongregációjának a gazdasági igazgatói feladatait látja el, Nagykárolyba érkezett Rab Melinda örökfogadalmas piarista nővér, hogy erősítse a helyi közösséget. Ennek kapcsán beszélgettünk Rab Melinda nővérrel a Nagykárolyba érkezéséről, terveiről.

— Nővér, Egerben született, Tarnaszentmiklóson élt, Egerben végezte tanulmányait, ott is találta meg hivatását. 2004-ben találkozott Judit és Tünde nővérekkel, akkor került közelebb a rendhez, és egy kis időt már töltött is Nagykárolyban, miután Firenzébe, a Piarista Nővérek anyaházába ment. Aztán római élményeket gyűjtött a gyerekek nevelésében, 2006-ban elkezdte noviciátust, 2015-ben örökfogadalmat tett, és most Nagykárolyba költözött a Piarista Nővérek helyi közösségét erősíteni. Milyen érzésekkel érkezett?

— Egy aprósággal kezdeném, ami számomra nagyon kedves: 13 éve, 2006. szeptember 12-én érkeztem meg Firenzébe, az anyaházunkba, hogy elkezdjem a szerzetesi képzést. Egy Mária-ünnepen érkezni meg és kezdeni egy új szakaszt az életemben számomra jel volt. A Szűzanya jelenlétét éreztem és védelmét kértem, örömmel és némi félelemmel a szívemben.

Idén szintén a firenzei házunkban voltam, amikor ugyancsak szeptember 12-én elindultam Nagykároly felé. Ugyancsak a Szűzanya oltalmáért imádkoztam, s hálás szívvel indultam az „új” küldetés felé. Hálás vagyok azért, amit az Olaszországban töltött idő alatt kaptam, hálát adok a nővérekért, különösen is szeretettel gondolok az idős nővérekre, akikkel a hazatérésem előtti évben lehettem, mellettük élni és őket segíteni természetesen más jellegű feladat volt, mint a gyermekek nevelése, viszont én nagyon örülök, mert sokat kaptam tőlük, és ezzel az időszakkal kapcsolatban úgy érzem, gazdagabb lett az életem. Értékesek ők a rendben, mint ahogyan a nagyszülők is értékesek a családban. Hálát adok a gyermekekért is, mindannyiukat nagy szeretettel hordom a szívemben, s mindig nagy öröm, amikor hírt kapok tőlük vagy róluk. Sok új barátságot is kötöttem az évek alatt, értük is hálát adok az Úrnak.

Ezekkel az érzésekkel jöttem haza. Igen, haza, hisz ahogyan említette, már töltöttem egy kis időt Nagykárolyban, nem ismeretlen számomra, és mindig is szeretettel gondoltam erre az Oázisra s az ismerősökre. Mégis újnak érzem s nevezem e küldetést több okból is: először is, mert minden változik az életben, mi magunk is, tehát nyilván nem ugyanaz a Melinda nővér jött haza, mint aki elindult innen 13 éve — nem is voltam még nővér akkor, hisz a szerzetesi utam első lépései voltak azok. Másrészt pedig, mert a közösség azóta változott, bővült, s másik épületbe is költözött. Az akkori kislányok közül néhányan ma már férjhez mentek vagy hamarosan fognak, mások egyetemisták, s keresik a helyüket az életben. Ez azért csal mosolyt az arcomra, mert bár úgy rohan az idő, mégis, ha rájuk nézek, nem tudok nem emlékezni a közös játékokra, kirándulásokra, s miért ne, a tanulásra is. Emlékszem arra, amikor írni-olvasni tanultak, s arra is emlékszem, milyen nagy volt az örömöm, amikor megkaptam az első, önállóan írt, szép, színes rajzokkal díszített levélkéiket. Olyan jó, szívet melengető érzés látni őket, ahogyan növekszenek, és be kell vallanom, nagyon jólesett, ahogyan fogadtak, visszafogadtak… Az öröm volt az uralkodó érzés a szívemben akkor is, amikor érkezésemkor, az autóból kiszállva sok kíváncsi arcocska, számtalan mosoly és ölelés fogadott. A szerzetes közösség is új nekem, ittlétemkor Jutka és Tünde nővérrel éltem, Ágnes és Bori nővér érkezésekor már nem voltam itthon. Az új előtt, úgy gondolom, mindannyiunknak vegyes érzései vannak, remény, kíváncsiság, öröm és aggodalom lakik az ember szívében, mindezt én is jól ismerem, s a Jóisten kezébe s szívébe helyeztem, így kezdtem meg ezen új szakaszát az életemnek.

— Mennyire lehet előretekinteni egy szerzetesnek, aki a kongregáció vezetése döntései alapján végez szolgálatot Afrikában, Olaszországban vagy épp Romániában? Mennyi időt ígértek a nővérnek Nagykárolyban?

— Nem tudnék megfelelő választ adni arra, hogy mennyire lehet s hogy mennyire kell előretekinteni egy szerzetesnek, hisz az engedelmesség fogadalma erről is szól. A szerzetesi család szükségletei s az elöljárók döntései szerint bármikor kaphatunk más feladatot vagy helyezést. Természetesen semmi sem történik meglepetésszerűen, az elöljárók s a nővérek közötti párbeszéd sohasem hiányzik. Nem ígértek nekem egy meghatározott időt ebben a közösségben, s ez így van jól. A Jóisten kezébe tettem az életem, s boldogan mondok neki igent újra és újra, mindennap.

— Milyen feladatot kapott a nővér a nagykárolyi közösségben?

— Próbálok lassan beilleszkedni a közösség mindennapjaiba, nagyon szívesen segítek bármiben, hisz itthon vagyok, s lassan ki fog alakulni a pontos feladatköröm is. Az ismerkedés, az elfogadás, a „megszokás”, a dolgok és személyek ismerete időt és türelmet igényel, nem csak tőlem, hanem mindenkitől.

— Mit szeretne képviselni, mit szeretne felmutatni a gyerekek között, mire szeretné őket megtanítani, nevelni?

— Elsősorban a Jóisten szeretetének és irgalmasságának a tanúja szeretnék lenni, és a keresztény értékeket próbálom átadni. Ehhez kapcsolódóan Max Lucado Értékes vagy című története jut eszembe, ami a foltmanókról szól. Ez a kis történet azért jutott eszembe, mert a mondanivalója az én üzenetem a gyermekek és minden ember számára: hogy Istenünknek értékesek vagyunk — mindenki a maga módján. Ő a nevünkön szólít minket, mindennap várja, hogy felkeressük, hogy szóljunk hozzá. Azt akarja, hogy megtanuljuk és elhiggyük, hogy az az igazán fontos, amit Ő gondol rólunk, mert annyira szeret minket.

— Hogyan tudja a nővér az eddigi tapasztalatait a nagykárolyi közösségben kamatoztatni?

— Az Olaszországban töltött évek alatt a tanulmányokon kívül a személyes tapasztalatok és a nővérektől kapott példa az, ami segít a további utam folyamán. Az egészen kicsi gyermekekkel töltött idő például a szüntelen felelősségre s az odafigyelésre tanított, volt olyan kisfiú, aki 15 napos korában került hozzám, s egyéves koráig lehettem mellette. Ugyanígy minden korosztálynak megvannak a saját tulajdonságai és szükségletei, a szeretet és figyelem azonban minden korosztálynak alapvető igénye. Természetesen a nevelésben is, mint minden más téren, vannak nehézségek, a nevelő feladata sokszor nem könnyű, mert a szeretet fogalma a gyerekeknél sokszor kicsit összefolyik a „mindent megengedsz” fogalmával. Az évek során azt tapasztaltam, hogy a példamutatás sokszor többet ér, mint sok szó, hiszen ha valamit szeretnék átadni vagy megtanítani, azt először én magam kell hogy éljem.

— Az első napok, hetek után hogyan látja a Nagykárolyban élő piarista nővérek jelenlegi helyzetét?

— Lábujjhegyen, halkan léptem be ennek az Oázisnak az életébe, s azt látom és érzem, hogy a nővértársaim odaadó és őszinte szívvel gondozzák a Tündérkert kisebb-nagyobb virágpalántáit. Mindegyikről tudják, mennyi napfényre, vízre s főleg mennyi szeretetre és gondoskodásra van szüksége. Remélem, hogy belőlem is ügyes kertész válik majd, hogy a közösséggel együtt én is növekedjek Isten szeretetében.

A nagykárolyi közösség szép lassan halad az útján, és hálás szívvel azt tapasztalom, hogy a nővérek munkáját és életét mennyire gazdagítja és segíti a munkatársak, jótevők, barátok jelenléte, hisz így mindannyian együtt építhetjük Isten országát.

Józsa János