Ilyés Gyula, az RMDSZ önkormányzatokért felelős főtitkárhelyettese a március 6-i lapszámunkban közölt jegyzet kapcsán a következő írást küldte el szerkesztőségünknek.

Elek György „a mi POLGÁRMESTERÜNK” című írásában egy teljes képét vázolta annak, hogy milyen kellene legyen „a polgármester”, milyen elvárásai vannak vele szemben a politikumnak, az állami intézményeknek, de elsősorban a közösségnek, a választópolgároknak, illetve milyen kihívásoknak néz elébe egy polgármester, vagyis milyen jelöltet kellene indítson az RMDSZ, ha újra magyar polgármestert szeretnénk a város élére.

„Mi lenne, ha a személyi kompetencia felől közelítenénk meg a kérdést, és nem a képviselt ideológia szerint szavaznánk a városvezető személyéről? Újabb kérdések vetődnek fel: politikus legyen vagy szakember?”

Minden demokratikus rendszerben a helyi vezetőket (tanácsosok, polgármesterek) a politikai pártok küzdelmei juttatják funkcióikba, és ez akkor is érvényes, ha esetenként „független” személyek kerülnek pozícióba. A nagy kérdés az, hogy a politika, a politikai hagyományokra és gyakorlatokra támaszkodva, hogyan befolyásolja azt. Inkább protokolláris funkciót szán a polgármestereknek (mint az Egyesült Államok, Kanada és Európa északi államaiban) és a szakmai menedzsmentet rábízza független, versenyvizsgával alkalmazott szakemberekre, vagy kiválasztott szakembereket juttat funkciókba (jó közigazgatási menedzsereket) és azoknak nyújt a helyi vagy az országos politikai pártok részéről támogatást (mint Nyugat-Európa legtöbb államában), vagy a hazai helyzetre is jellemző politikai (ideológiai?) hovatartozást ráerőszakolja a jelöltekre, de leginkább a választott polgármesterre, kényszerhelyzetbe hozva őt (lásd: az állami pénzelosztások rendszere, a politikai migrációs törvény, a jelenleg működő PNDL — Helyi Fejlesztési Országos Program jóváhagyásának és finanszírozásának egy kézben való összpontosítása stb.). Ebben a helyzetben szinte lehetetlen külön kezelni és futtatni a „szakembert” a „politikustól”.

„Férfi legyen vagy nő, szigorú vagy engedékeny, magába forduló vagy nyitott, diktatórikus vagy kompromisszumra kész?”

Nincs rá szabály! Mindenféle magatartásának és cselekedeteinek meglesznek a negatív és pozitív hatásai is! Németországi testvérvárosunk polgármestere mondta: ha az új polgármester először a saját utcáját teszi rendbe, akkor mindenki kitámadja, hogy csak a saját érdekeit nézi. Ha a saját utcájának a rendbetételét későbbre hagyja, akkor mindenki azt mondja majd, hogy még a saját utcáját sem képes rendbe tenni. Ahhoz, hogy bármi is jól működjön a város vezetése szintjén, a polgármesternek együtt kell tudnia működni a jól menedzselt saját hivatalával, a közigazgatás többi, helyi vagy központi alárendeltségű intézményeivel, beleértve a belügyminisztérium szerveit is (egyáltalán nem könnyű a „depolitizált” intézményvezetőkkel, akik kettős „alárendeltséggel” rendelkeznek ebben a viszonyban: a központi utasítások és a személyes viszonyulásuk alárendeltségében), a közszolgáltató vállalatokkal, a helyi (sokszínű) médiával, az ellenőrző (nem kevés és nem objektív) szervekkel és nem utolsósorban a közvéleménnyel. Hogy ez csak részben is sikerüljön, ahhoz minden tulajdonságból ami fel volt sorolva, szüksége van egy kevésre.

„A jó polgármester nem a többség polgármestere, hanem mindenkié.”

Elértünk a nagy kérdésünkhöz, hogy milyen legyen a „mi, magyar” jelöltünk, aki nyerni is tud, jó polgármester is tud lenni.

Szatmárnémetiben nagyon nehéz magyar polgármesternek lenni. A polgármester mindenkié kell hogy legyen, de azt már tudjuk itt, Erdélyben, hogy ez nagyon nehéz, szinte lehetetlen. Nem azért, mert az infrastruktúra fejlesztésében, az európai uniós finanszírozások lehívásában, az utcák felújításában, a parkok és játszóterek karbantartásában stb. nem volna konszenzus és általános támogatottság, de a polgármester nem lehet egyszerre, egyformán jó úgy a magyar, mint a román közösségnek. Nem tudja megoldani a kétnyelvű utcanévtáblákat úgy, hogy azt a román fél is elfogadja és jóváhagyja. Nem tudja úgy támogatni a román vagy a magyar közösség köztéri szoborállítási szándékait, hogy azok ne váltsanak ki kemény ellenkezést a másik fél részéről. Nem tudja elosztani úgy az iskolaépületek felújítására szánt pénzeket, hogy azok ne gerjesszenek politikai vitát a „magyar” vagy a „román” iskoláknak juttatott pénzek miatt. Nem tudja úgy leállítani a primitív, nacionalista indítékú, a magyar közösséget ha nem is sértő, de ingerlő óriás-zászló felállítását, hogy az ne indítsa el a nacionalista indulatok áradatát és bizonyos szervek ingerültségét. Nem tud részt venni egy egyházi ünnepségen úgy, hogy azt más felekezet vezetői ne figyeljék rosszalló tekintetekkel. Nem tud úgy tárgyalásokat folytatni helyi, hazai vagy külföldi vállalkozókkal, cégvezetőkkel potenciális beruházásaikról, terveikről, elvárásaikról, esetleges támogatásokról, hogy az ne kerüljön egy potenciális dosszié „nyersanyagává” stb.

Szatmárnémetiről nem lehet készíteni egy jól hangzó, minőségi bemutató anyagot úgy, hogy az tartalmi okokból ne váltsa ki a magyar vagy a román fél rosszallását. Alig lehet megszervezni olyan rendezvényt, ahol úgy a magyar, mint a román fél közösen vállalja fel annak tartalmát, megjelenítését, eredményeit.

Milyen polgármester kell legyen az, aki képes, legalább részben, mindezeket áthidalni?

Ha román, a legtöbb jó szándékkal sem tudja felvállalni csak részben a város magyar ügyét, a magyar közösség igényeit, mert nem érti, nem érzi magáénak és a közösségének, és mert a választói sem ezt várják tőle. Ha pedig még a helyzet megértésének teljes hiánya és a primitívség is társul hozzá, akkor az lesz, amit ma tapasztalunk.

Ha magyar, akkor felmerül a kérdés, hogy mennyit tud felvállalni mindabból, amit a magyar közösség elvár és ami reálisan is megvalósítható, kik, miben és meddig fogják támogatni abban, és főleg meddig fogják hagyni, hogy csinálja azt!

Hogy milyen legyen egy magyar polgármesterjelölt profilja, talán egy későbbi anyagban.