Mihály István, a Szatmárudvari Református Egyházközség lelkipásztora, a berendi leányegyházközség beszolgáló lelkésze szeptember 1-től nyugdíjba vonul. Az alábbiakban életéről, lelkészi munkájáról, a lelkészi szolgálatról kialakult felfogásáról kérdeztük.

— Több mint negyven év lelkészi munka után milyen érzés újrapergetni életének filmkockáit?

— 1950. augusztus 10-én születtem Bánffyhunyadon, öt nap múlva falusi gyerek lettem, mert hazavittek Ketesdre. A faluban van egy szép templom, amit Kós Károly tervezett, 1941-től 1947-ig épült. Az I–IV. osztályt Ketesden végeztem, a középiskolát Bánffyhunyadon, és az érettségit Kolozsváron tettem le a Brassai Sámuel Líceumban. A teológiát 1973-ban végeztem, kineveztek segédlelkésznek Érmihályfalvára, onnan három hónap múlva áthelyeztek Temesvárra, tizenegy hónap múlva Nagyváradra. Huszonkét hónap múltán, összesen három év segédlelkészi szolgálat után a máramarosi Sárosmagyarberkeszre kerültem, melynek leányegyháza Nagysomkút, innen pedig Szatmárudvariba, 1984. május 1-től. Ez az ötszázharmadik hónapom a lelkészi pályán, egy hónap hiányzik, hogy meglegyen a negyvenegy év — ebből harmincegy évet Szatmárudvariban töltöttem. Beszolgáltam Berendre és tizennyolc éven át Kakkszentmártonba.

— Hogyan tekint vissza lelkészi pályájára?

— Küzdelmes, de szép pálya áll mögöttem. Az ember, ha hisz Istenbe, szereti az embereket, akkor hiába jönnek a problémák, azokon lehet segíteni. Sosem volt, ma sincs könnyű dolga a lelkipásztoroknak. Egy dolgot tudni kell: a lelkipásztor a gyülekezetben nem uralkodik, hanem szolgál. Jézus azt mondta: aki én utánam akar jönni, vegye fel a keresztjét. A probléma mindig az, hogy amit mondunk, kevesen veszik komolyan. Én ha embereknek akartam volna vagy akarnék tetszeni, akkor nem lennék Krisztus szolgája. Én mindig azt tartottam szem előtt, hogy „legyen meg a te akaratod!”. Én sohasem akartam két úrnak szolgálni, rangra és pénzre sohasem törtem, kitüntetésre soha nem vágytam. Ha az ember a lelkiismeretével el tud számolni, akkor nem lehet probléma.

— Szatmárudvariban a lelki építés mellett az egyház anyagi gyarapításán is dolgozott.

— A Szatmárudvariban letöltött idő küzdelmes volt, de szép. Kakszentmáronba új parókiát építettünk, felújítottuk a templomot és a parókiát. Berenden is befejezés előtt van a templomfelújítás, Szatmárudvariban is rendbe van téve a templom, 1997–2004 között felépült a gyülekezeti terem. A parókia tetőszerkezetének a megjavítása még várat magára, én úgy gondoltam, hogy van egy sorrend: templom, gyülekezeti terem, papilak.

— Mennyire elismert ma a lelkészi szolgálat?

— Egyre nehezebb az embereket úgy összefogni, hogy azok az Isten köré csoportosuljanak. Ott nem osztogatnak díjakat, a templomban kimondják az igazságot, az pedig sok embernek fáj. Ha érdem nélkül dicsérnek, az jól esik, ha tükröt tartanak az ember elé, az sokszor meglepő. Az a sok sikerélmény, ami engem ért és ér, számomra megnyugtató. Nem csodadolgokat tettünk, de amikor az emberek mellém álltak, az kárpótolt. Voltak problémák, de nem a hívekkel, hanem egyik-másik egyházi elöljáróval. Ha ütöttek, soha nem ütöttem vissza. Nekem meggyőződésem, hogy mindenki tévedhet, én is tévedtem. Ha újrakezdeném a lelkészi munkám, sokmindent másképp csinálnék. Megtanultam, hogy tövist nem szabad a szívben hordozni, azt ki kell húzni, hogy ne fertőzzön és ne tegye beteggé az egész testet.

— Hogyan tovább?

— Vasárnap Szatmárudvariban és Berenden is lesz úrvacsora osztás újkenyér alkalmából. Szatmárudvariban a délutáni istentiszteleten köszönök ki az egyházközségből. Remélem, jó lelkipásztort kap a gyülekezet, aki folytatni tudja majd az elkezdett munkámat. Én Szamoskrassón fogok letelepedni és bízom abban, hogy továbbra is az egyház szolgálatába maradhatok és hirdethetem Krisztus evangéliumát.

Elek György