Bessenyei Gedő István, a Harag György Társulat művészeti igazgatója az Északi Színház magyar és román tagozatának különválásáról beszélt, érvekkel alátámasztva, hogy mindkét tagozat számára milyen előnyökkel jár az, ha egymástól függetlenül tevékenykednek.

Az interjú első része:s „Miért ne most”, és „ha most nem, mikor”? (I.)

— Mi változott a rendszerváltás óta a világban és nálunk?

— Megszűntek a korábban említett nagy konglomerátumok. A gazdaságban rádöbbentek, hogy a kisebb, de célirányosan dolgozó cégek, vállalatok sokkal több hasznot hajtanak. És körülbelül ugyanerre jöttek rá az oktatás és a kultúra területén is: a kisebb csoportokban dolgozó osztályoké, a célirányos oktatásé, a talán kisebb, de hatékonyabb kulturális intézményeké a jövő. A színház világában ez abban nyilvánul meg, hogy egyre több társulat önállósul (a nagyobb városokban pedig egyre több kicsi, alternatív rétegszínház jön létre), de szerencsés esetben saját lábukra állnak a bábszínházak, táncszínházak is. Az mindenesetre ma megkérdőjelezhetetlenül világtendencia, hogy az intézmények specializálódnak, a menedzsmentjük pedig pontosan tudja, hogy milyen piacon, milyen minőségben, milyen célközönségnek és milyen terméket akar eladni. Ez igaz a kulturális menedzsment területére is.

— Ha ez ilyen egyértelmű világjelenség, akkor miért merül fel folyton a kérdés, hogy egyáltalán miért van szükség a különválásra?

— Mert sajnos negyvenöt évet töltöttünk el ebben a rossz struktúrában, amit az idő megszépített és körülvett egyfajta hamis romantikával. Ezért hangzik fel folyton a kérdés: „Ha eddig jó volt így, most miért kell változtatni?”. Pedig azok is tudják, akik a kérdést felteszik, hogy ennél destruktívabb kérdésfelvetés a világon nem létezik. Ha ugyanezt kérdezi a társadalom minden fontos változás helyett, akkor soha semmilyen fejlődés, változás nem történhetett volna az emberiség történelmében. Hiszen évszázadokig jó volt a feudalizmus — minek elsietni a jobbágyfelszabadítást? Sőt, ha évezredekig olyan jól elvoltunk idefenn, minek is másznánk le „pont most” a fáról? Ez a patópálos felfogás számomra egészen abszurdnak tűnik. Legtöbbször azok kérdezik azt, hogy „miért pont most”, akik egy éve is ugyanezt kérdezték, tíz éve is ugyanezt kérdezték, és a nyakamat rá, hogy ha rajtuk múlna, tíz év múlva is feltennék ugyanezt a kérdést. Tavaly, amikor először vetődött fel ez a kezdeményezés, magam is voltam olyan televíziós vitaműsorban, amiben ez volt az egyetlen komoly ellenérv: miért most? A napokban megnéztem Stier Péter kollégámat hasonló helyzetben. A probléma ugyanaz volt: miért pont most? Amikor ilyen kérdést hallok, önkéntelenül elmosolyodom. Azzal szoktam szórakoztatni magam, hogy elképzelem magunkat ugyanannál az asztalnál nyolcvan-kilencven évesen, amint ugyanerről vitatkozunk, a vitapartner pedig visszakérdez: jó, jó, de miért pont most? Nem sietjük el ezt egy kicsit?

— A magyar társulatban is él ez a romantika?

— Ebben az értelemben szinte egyáltalán nem. Vagyis romantika van, de múltba vágyódás kevésbé. A magyar társulatban ugyanis soha nem csillapodott az a vágy, hogy újra önálló intézményként működhessünk, hiszen ehhez a korszakhoz sok legenda kapcsolódik, mint mondtam, nem véletlenül. A társulatnak soha azóta nem volt ugyanolyan mértékű országos, sőt, határokon is átnyúló szakmai jó híre, presztízse, mint akkor, amikor a saját lábán állt. Emiatt — és nem csak — a társulatban eddig is mindenki szerette volna, hogy az önállósulás megvalósuljon, de való igaz, hogy ezt eleinte inkább szimbolikus és érzelmi okokból gondolták így az emberek, illetve olyan szakmai okokból, amelyeket elég nehéz volna a politikának vagy a „civil” nyilvánosságnak elmagyarázni. Nem is lett volna mire hivatkozni, mert nem volt testközelben egy olyan, jól működő precedens, mint a váradi. Na meg hát a politikának — teljesen jogosan — konkrét érveket kell mondani és lehetőleg jól működő precedenst mutatni, ami meggyőzi arról, hogy gazdaságilag fenntartható és hatékony elképzelésről van szó. Ez valamelyest érthető is, hiszen közpénzekből működünk. És persze valljuk be, nagyon ritka, hogy a döntéshozókat pusztán szakmaelméleti érvekkel meg lehessen győzni. Azt is látniuk kell, hogy az új struktúra valódi fejlődést hoz a gyakorlatban, és lehetőleg nem kerül többe, mint a régi. Ilyen értelemben tehát létezett egyfajta óvatosság is minden oldalról, hogy nézzük meg előbb, hogy is működik ez a gyakorlatban Nagyváradon. Ott a szétválás 2011-ben megtörtént, és azt hiszem napnál világosabb, hogy mind a két tagozat jól járt vele. Fontos fegyvertény az is, hogy mi vagyunk az utolsó önkormányzati színház, akik még nem tettük meg ezt a lépést. Ha tehát mindenütt bevált egy modell, ésszerű csatlakoznunk hozzá. Én mindenesetre örülök annak, hogy most támogatást nyert ez a kezdeményezés a helyi magyar érdekképviselet részéről, amit az is jelez, hogy egyszer már napirendre került a téma, noha akkor végül nem bocsátották szavazásra. Ezúttal úgy tűnik, reálisabb esély van az elfogadásra, de mindig elmondom (a társulatnak is), hogy bárhova fut is ki a mostani helyzet, arra mindenképp büszkék lehetünk, hogy máris többet értünk el ezen a téren, mint bármikor az elmúlt huszonöt év során. Nagy dolog, hogy politikai támogatottságra lelt a kezdeményezés, hogy végre nyíltan beszélünk róla, hogy ír róla a sajtó, beszélnek róla az emberek, egyszóval bekerült a köztudatba. Ettől kezdve én azt hiszem, nem az a kérdés, hogy megtörténik-e, hanem legfennebb az, hogy mikor.

— Amint arra már Ön is utalt, a döntés joga az önkormányzat kezében van. Az önkormányzatnak milyen a hozzáállása?

— Ez nehéz kérdés, hiszen ez már politikai dimenzió, aminek mások a játékszabályai. Az önkormányzati testületek pártok képviselőiből állnak össze, és ahogy mondani szokás, ott sokszor az üléspont határozza meg az álláspontot. Én biztosan nem mernék jóslatokba bocsátkozni, hiszen sem politikus, sem politikai elemző nem vagyok. A politika útvesztőibe nem láthatunk bele, de mégis azt gondolom, hogy — mint általában minden esetben — az önkormányzat döntése nagyban függhet a közhangulattól és attól, hogy mennyire sikerül érvekkel meggyőzni őket. Én abban reménykedem, hogy meghallják és megértik az érveinket, amelyeket a magyar érdekképviselet már látnivalóan meghallott, megértett és képviselni is szándékozik. Bizakodó vagyok tehát, de, mint mondtam, nincsenek illúzióim. A lényeg, hogy közvitára bocsátják, beszélünk róla, határozattervezet van róla, szavazni fognak róla — tehát a köztudatban él a kérdés.

— Milyen akadályokra lehet számítani?

— A fő akadály itt a meg nem értés lehet, vagy rosszabb esetben a helyzet hiszterizálása. Az a tét, hogy intézményen belül és kívül a román közösség megérti-e, hogy itt nem etnikai indíttatású kérdésről van szó, hanem szakmai érvekről, működő modellekről, amelyek életképességét számos precedens igazolja. Ha megértik, hogy ezzel ők nem veszíthetnek, mert minden példa azt mutatja, hogy eddig mindig mindkét fél jól járt vele, akkor nincs okuk ellenezni a kezdeményezést. Nagyváradon például a román színháznak ugrásszerűen nőtt meg a nézettsége, miután önálló intézménnyé tudott válni. Nekem az a szakmai meggyőződésem, hogy a román tagozat nemcsak nekünk ártana, ha megakadályozná az önállósulásunkat, hanem saját magának is: a fejlődés egyetlen lehetőségét szalasztanák el, ha nem támogatnák ezt a kezdeményezést.

— Mit jelent ez a magyar társulat művészeinek fejlődése szempontjából, a mostani helyzettel összevetve?

— Sokszor beszélgettünk erről, és igazából mindig azon gondolkoztunk, hogyan fogalmazzuk meg ennek a tétjét úgy, hogy az közérthető legyen a színházcsinálásban és a kulturális menedzsmentben járatlanabb érdeklődők számára is. Egy egyszerű, viszonylag kézenfekvő hasonlatot találtunk erre: az egyszerre túl sok irányba húzott szekér hasonlatát, amely ennek következtében nem mozdul semerre, hiszen az ellentétes irányba ható erők egyszerűen kioltják egymást. Ez a szekér, amivel mi utazni szeretnénk, de eltérő irányokba, nem más, mint az intézményi bázis, vagyis az adminisztráció, a gazdasági háttér, a menedzsment és marketing. Abban a pillanatban, amikor a művészi koncepciók különböző irányokba próbálják húzni ezt a szekeret, abban a pillanatban ez a szekér már nem tud megmozdulni. Mi most szeretnénk elengedni ezt a szekérrudat és egy saját szekérrel elindulni. Ha ez megtörténik, mindkét csapat mozgásba jön, mindkét szekér elindul. Addig egy rossz értelemben vett kötélhúzást játszunk, amelyben a leghálátlanabb szerep mindig a kötélé...

— Mik ezek az irányok? Hány irányban és merre próbál haladni az intézmény?

— Az történik, hogy itt van három társulat — bábszínház is van ugyanis —, ezek eleve három különböző kulturális piacon léteznek, különböző kulturális termékeket állítanak elő, eltérő stratégiákat próbálnak felállítani és más-más célokat szeretnének elérni, de ezeket a célokat nem tudja egy időben segíteni a közös adminisztráció. Egy adott művészeti cél és koncepció mellé oda kell rendelni mindig a gazdasági erőforrásokat, az anyagi eszközöket, a humánerőforrást, az egész intézményi bázis azt az adott szakmai célt kell segítse. Ha egymás mellett élnek nagyon különböző szakmai célok és törekvések, amiket egy közös bázis próbál valamilyen módon kiszolgálni, abból hosszú távon a legjobb esetben is stagnálás lesz. Sokszor nem egyértelmű, hogy miért fontos ez művészeti szempontból, mert azt gondoljuk, hogy egy intézményben az adminisztratív, gazdasági és egyéb részlegeknek elég a maguk dolgával foglalkozniuk, elég ha ők csak számokat látnak, összeadnak, kivonnak és kész, ennyi a dolguk. Ennél elmaradottabb elképzelés nem létezik, mert egy könyvelőnek, egy gazdasági vagy adminisztratív vezetőnek, de a gyártásnak is ugyanúgy tudnia kell, mi prioritás és mi nem az egy évadban és hosszú távon is. Ha tudom, hogy ezt és ezt az előadást én komoly fesztiválokra szánom például, akkor arra kiizzadom a forrásokat, legfeljebb spórolok máshol. Ha tudom, hogy én regionális színházat akarok építeni, akkor teherautóra, autóbuszra spórolok, hogy legyen, amivel beutazzam a régiót. De ha csupán a város színháza akarok lenni, akkor azt a pénzt inkább alternatív játékhelyek megszerzésére, felszerelésére, szabadtéri előadásokra, alternatív közösségi projektekre fordítom. Most csak példákat mondok, de a jelenlegi struktúrában még elgondolkodni is fölösleges rajtuk. Szinte lehetetlen hosszú távra tervezni...

Egy stratégia kidolgozása mindig konkrét döntések kérdése, amelyeket a menedzser-igazgató a művészeti vezetéssel, a gazdasági vezetéssel és az adminisztratív vezetéssel közösen hoz meg, és akkor abba az irányba megy mindenki. Persze azt is lehet mondani, hogy nem tudom, nem érdekel, mindenki csinálja. amit gondol, minek ide stratégia, minek prioritásokat találni, minden jó, ahogy van. Ez a stagnálás útja, esetleg a visszafejlődésé. És ehhez tényleg tökéletesen megfelel a jelenlegi struktúra is.

— A cél tehát egy kisebb, hatékonyabb struktúra, amelyben összehangoltan működnek az egyes szervezeti egységek...

— Így van. Ameddig egy intézménynek a gazdasági vezetése, az adminisztratív vezetése, a könyvelése és minden egyéb, nem művészeti erőforrása nem a művészi cél szolgálatába van rendelve, addig nem tud ez az intézmény igazán fejlődni a saját területén. Egy szakintézmény vagyunk, amelyik kizárólag a kultúrával foglalkozik, ezért nagyon fontos, hogy a portástól az igazgatóig mindenki egy irányba húzza azt a bizonyos szekeret. Most nagyon nem ez történik. Párhuzamos világok vannak, egyetlen intézményen belül — ez pedig káoszt szül. Nem hiszem, hogy van más esélyünk hosszú távon kitörni ebből a káoszból, mint az, ha átláthatóbb, célirányosabban működő intézményeket hozunk létre, amelyek felelősen döntenek a sorsukról és ehhez mérten felelősebben is gazdálkodnak.

És akkor még nem beszéltünk az arculat kérdéséről: jelenleg eltérő brendek élnek egymás mellett, amelyek kölcsönösen beárnyékolják egymást. Nem világos, mi is az az Északi Színház, van-e ennek egy saját brendje, vagy csak a román tagozatnak van (aminek viszont nincs saját neve)? A Harag György Társulatnak az idők során szintén saját brendje kezd kiépülni, saját arculata, logója, identitása van, ráadásul a legutóbbi években ugyanez a folyamat a Brighella Bábtagozaton is beindult. Kérdés, ha mondjuk valaki külföldről érdeklődik az Északi Színház iránt, mit ért meg ebből a katyvaszból? Három Facebook-profil, két weboldal, három logó, három kvázi-intézmény de mégis egy. Ha beírom a Google-be, hogy „Northern Theatre” és egy külföldi érdeklődő szemével böngészek, meglepő káosszal szembesülök. És a döbbenet, hogy épp ezzel a káosszal próbálnak érvelni azok, akik ellenzik a különválást: hiszen már így is külön vagyunk együtt, miért ne lennénk ezután is együtt külön? Erről Caragiale híres kifejezése jut eszembe: „curat murdar” (tiszta koszos). Ezeket a párhuzamos brendeket már nem lehet egybegyúrni, különösen úgy, hogy míg a Harag György Társulatnak és a Brighella Bábtagozatnak van saját neve és brendje, addig a román társulat nemes egyszerűséggel maga az Északi Színház, tehát vagy az intézménynek nincs saját neve és logója, vagy a román társulatnak — ez soha nem világos. Egy ilyen káosz mellett elég nehéz beazonosítani magunkat a nemzetközi kulturális piacon, de még a hazai piacon sem biztos, hogy mindenki érti, hogy mi is ez az Északi Színház — Harag György Társulat — Brighella Bábszínház — anonim román tagozat négyesfogat, és melyik alatt mit kell érteni. Ha az Északi Színházat meghívják egy fesztiválra, kit hívtak meg? Egyáltalán tudják-e, hogy ebben a sokoldalúan fejlett intézményi katyvaszban több entitás is létezik — csak épp az egyiknek neve nincsen, a másiknak van neve, de papíron nem létezik, a harmadiknak meg neve is van, papíron is létezik, csak épp nem önálló jogi személy. Szóval káosz az egész, és amikor itt a lehetőség, hogy végre tiszta vizet öntsünk a pohárba, akkor vicces módon épp a működő modelleken alapuló, tiszta struktúrát felvázoló javaslatról hangzik el időnként, hogy „kaotikus”. Na ilyenkor nehéz eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen az ember, akárcsak az olyan, már említett kérdések esetén, mint hogy: „miért?”, meg „miért most?”. Holott ezeknek a kérdéseknek éppen az ellenkezőjét kellene sürgősen feltennünk magunknak...

— Vagyis?

— Vagyis azt kellene megkérdeznünk, hogy miért nem történt ez meg már tavaly, amikor először napirendre került a kérdés? Miért működünk még mindig két tagozattal, három brenddel, kaotikus arculattal, közös adminisztrációval, utolsóként az önkormányzati fenntartású színházak között. Miért nem követjük azt a modellt, amely mindenhol bevált, és miért kérdés még most is, hogy kövessük-e? Számomra abszurdnak tűnik, hogy azt feszegetjük, hogy miért is kell egy működő modellt alkalmazni, amely szerint rajtunk kívül mindenik önkormányzati színház működik belföldön, de jórészt külföldön is. Én úgy érzem, hogy éppen az ellenzőknek kellene elmondaniuk, hogy szerintük milyen ésszerű szakmai, gazdasági és adminisztratív érvek indokolják, hogy fittyet hányva a jól működő precedensekre, egyedüliként az összes romániai önkormányzati színház közül mi, csakis mi maradjunk ebben a „sokoldalúan fejlett” kéttagozatos struktúrában? Mi indokolja ezt? Tényleg olyan jól bizonyított ez az intézményi forma, hogy ehhez képest valójában az összes többi színház (és városvezetés) van folyamatosan tévedésben? Jobban állunk anyagilag, mint Nagyvárad, művészetileg, mint Sepsiszentgyörgy? Kedvezett bármelyik társulat fejlődésének is a kéttagozatos felállás? Valóban megéri akár a román társulatnak is abban a struktúrában vergődni, amelyik semmi jót nem hozott a számára hosszú évek óta? Mit köszönhet akár a magyar, akár a román társulat ennek a mostani intézményi formának, ami miatt minden más hasonló intézménytől eltérően a régi utat kellene folytatnia? Valójában ezeket a kérdéseket kellene feltennie mindenkinek a kötekedő álkérdések helyett, és ha ezekre ki-ki őszintén válaszolna legalább önmaga számára, biztos vagyok benne, hogy nagyon kevés ellenzője volna a javaslatunknak. A jelenlegi struktúrának 25 éve volt a rendszerváltás óta bizonyítani, és finoman szólva sem hozott káprázatos eredményeket — ellentétben az önálló jogi személyként való működéssel, amely nagyon sok helyen jól vizsgázott. Éppen ezért az én kérdéseim így szólnak: „miért ne kellene meglépni?”, „mire várunk?”, „miért ne most,” és „ha most nem, mikor?”.

 Elek György