Bessenyei Gedő István, a Harag György Társulat művészeti igazgatója az Északi Színház magyar és román tagozatának különválásáról beszélt, érvekkel alátámasztva, hogy mindkét tagozat számára milyen előnyökkel jár az, ha egymástól függetlenül tevékenykednek.

— Miért fontos az, hogy a két tagozat önállósuljon?

— Mert ezáltal két önálló, erős intézmény jönne létre, amelyek saját kezükbe vehetik a sorsukat, képesek egy célra koncentrálni, hosszú távú stratégiákat és prioritásokat felállítani, és ezekhez mérten célirányosan csoportosítani a forrásaikat is. Két kisebb, de hatékonyabban működő, átlátható struktúra mindig jobb, mint egy, amely belül ágazik szét, amelyben a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal, és amelyben ennélfogva óhatatlanul is kaotikus viszonyok uralkodnak.

— A román sajtó és a román társulat egyes tagjai részéről gyakran elhangzó érv, hogy egy ilyen lépés veszélyeztetné a multikulturalitás ügyét, amelyet egy soknemzetiségű városban jobban tükröz egy kéttagozatos intézmény. Mi a véleménye erről?

— Én ezt a felvetést nem is értem. Mi köze a multikulturalitásnak az intézményi struktúrához? Nagyon szomorú jelenség, hogy a multikulturalitás kifejezést sokszor tartalom nélkül használják. A valódi multikulturalitás nem pusztán két vagy több eltérő kultúra egymás mellé helyezéséből születik, hanem két vagy több kultúra kölcsönhatásából, párbeszédéből. És lehetőleg egyenrangú, kölcsönös párbeszédéből... Ha összezárok egy románt és egy magyart egy szobába, és azt mondom, ez a multikulturalitás, hatalmasat tévedek. Az csak egy román és egy magyar egy szobában. Ha még össze is bilincselem őket, abból sem születik multikulturalitás. Az csak egy összebilincselt román és magyar lesz egy szobában. A multikulturalitás tipikusan az a dolog, amit nem lehet a híres-hírhedt Lăpuşneanu-filozófia szerint művelni, azt mondván, hogy ha te nem is akarsz engem, én akarlak. Ez nem így működik...

A multikulturalitás az, amikor szabadon engedem azt a szerencsétlen, összebilincselt románt és magyart, és erőszak helyett tiszta, őszinte gesztusokkal párbeszédre hívom őket. Ha az a román és az a magyar úgy dönt, hogy kíváncsiak egymásra, kölcsönösen meg szeretnék érteni egymást, párbeszédet szeretnének kezdeményezni egymással, na abból még vegyes házasság is lehet, nemhogy multikulturalitás! De erőszakkal egymáshoz láncolva őket, csak azt érem el, hogy végül gyűlölni fogják egymást. Ha megadom a lehetőségét, hogy szabadon válasszák a párbeszédet és az együttműködést, akkor abból valódi, őszinte közeledés születhet. Ebben az értelemben a jelenlegi struktúra valójában az őszinte és valódi multikulturalitásra törekvő párbeszéd legnagyobb akadálya. Két egyenrangú színház sokkal aktívabb, őszintébb és minőségibb párbeszédet folytathatna egymással.

— Koprodukciók létrehozására gondol?

— Arra is. Meg közös programokra, csapatépítő eseményekre, közös pályázatokra és sok egyéb együttműködési lehetőségre. Azt hiszem, nem véletlen, hogy ilyen közös akciókat és projekteket is szinte kizárólag a Harag György Társulat kezdeményezett, mióta én a színháznál vagyok, de tudtommal azelőtt is. Az első közös művészeti projektünk Az elveszett levél volt — ezt mi indítványoztuk, és mi hívtunk meg román rendezőt a létrehozásához. Januárban olyan csapatépítő eseményt szerveztünk, amire a legtermészetesebb módon, román kollégáinkat is meghívtuk. De korábban rendezett nálunk a román társulat főrendezője, régi-új igazgatója, Andrei Mihalache is. Lehet, hogy tévedek, de nem emlékszem rá, hogy ezek a gesztusok viszonozva lettek volna. A korábbi főrendezőink közül sem Parászka Miklós, sem Keresztes Attila nem rendezett a román tagozaton, mint ahogy a jelenlegi alkalmazott rendezőnk, Balogh Attila sem kapott ilyen irányú meghívást, tudtommal. Nem értem, ezek után miféle multikulturalitásról beszélünk? A könyvelőség vagy jogi osztály multikulturalitását féltjük? Bocsánat, de nekem ez abszurdnak tűnik.

— Miért kedvezne jobban az új struktúra a multikulturalitásnak és a két társulat közti párbeszédnek, mint a jelenlegi?

— Egyrészt pszichológiailag, mert egyenrangú felek önkéntes párbeszéde volna. Másrészt gazdaságilag és adminisztratív értelemben is. Mi idén kitaláltuk ezt a kifejezést, hogy „belső koprodukció”, illetve „belső együttműködés”, de ilyen valójában nincsen. Egy koprodukció két külön színház közös munkáját jelenti, akár egy, akár több nyelven. Nem akarok a részletekben elveszni, de egy egyszerű példát azért mondok: ha én szeretnék egy román színészt meghívni egy szerepre, arra a mostani struktúrában nem köthetek együttműködési szerződést, mert ugyanazon intézmény alkalmazottja, amelytől a fizetését kapja, a törvény pedig nem ismeri a „belső koprodukció” vagy „belső együttműködés” fogalmát. Tehát vagy megcsinálja szívességből, vagy kínnal-keservvel kell valamilyen kerülőutas megoldást találni a helyzetre (például jogi személlyé válik, vagy egy cégen keresztül köt szerződést velünk), amely legális ugyan, de általában jóval többe kerül a színháznak — és ezáltal az adófizetőknek —, mint egy egyszerű együttműködés, nem beszélve a bürokratikus vonzatairól, amivel túlterheli az illetőt és a színház adminisztrációját egyaránt. Ugyanez a helyzet a rendezőkkel és tervezőkkel is: a jelenlegi struktúra nem kedvez annak, hogy én a román tagozatról akár a világ legjobb rendezőjét is meghívjam. Könnyebb, olcsóbb és főként lényegesen egyszerűbb egy másik román színházból hívnom valakit, aki nem alkalmazottja ugyanazon intézménynek. Ezzel nagyjából érzékeltettem, hogy a jelenlegi struktúra mennyire kedvez a két társulat párbeszédének és együttműködéseinek. Ennyit a multikulturalitásról...

— És mi a helyzet a pályázatokkal, amelyeket említett?

— Nagyjából ugyanez. Számos belföldi és külföldi pályázat létezik koprodukciók létrehozására. Másfél évvel ezelőtt 3,5 millió forintot nyertünk egy ilyen pályázaton, ami nem kis pénz: még ha nem is fedezi teljesen egy nagyszínpadi előadás létrehozását, óriási terheket vesz le a vállunkról, és hatalmas segítség a színház gazdálkodásának. Akkor a nyíregyházi színházzal hoztunk létre koprodukciót. Számos ilyen pályázat létezik, bel- és külföldön, sőt, európai uniós forrásokból is, ezek esetében pedig sokszor külön előny, ha multikulturális jellegű akcióról van szó. A probléma ott kezdődik, hogy a Harag György Társulat nem önálló jogi személy. Amikor mi pályázunk, az Északi Színház produkciójára pályázunk. Ha pedig egyszer egy olyan pályázatot próbálnánk leadni, amiben azt próbáljuk elmagyarázni, hogy itt kérem szépen a Szatmárnémeti Északi Színház fog koprodukciót létrehozni a Szatmárnémeti Északi Színházzal, tessenek ezt támogatni, azzal legfeljebb az elbíráló kuratóriumnak szereznénk vidám perceket — de pályázati támogatást a színháznak biztosan nem. Legtöbbször az egy intézmény által leadható pályázatok száma is szabályozott. Könnyű belátni, hogy két intézmény kétszer annyit pályázhatna, ami megduplázná az esélyeket is. Minden ilyen forrás az önkormányzatot és ezáltal az adófizetőket tehermentesíti, nem utolsósorban pedig a nézőket is — mert minél több forrás áll rendelkezésünkre, annál kevésbé kényszerülünk rá, hogy emeljük az árainkat. Ezek középiskolai szinten is oktatott közgazdasági alapelvek, amiket szerintem csak az nem ért, aki nagyon eltökélte, hogy nem akarja megérteni.

— Mi a helyzet az épülettel? Mennyiben befolyásolná a különválás a felújított színház használatát?

— Az épület az önkormányzat tulajdona, nem a miénk. Mi több, mi magunk is az önkormányzat tulajdonai vagyunk, ha úgy vesszük. Magyarán: a színház épülete Szatmár városé, a szatmári polgároké, ők pedig demokratikus úton felhatalmaznak valakit, illetve valakiket, hogy polgármesterként, illetve a városi közgyűlés tagjaiként határozzanak az épület sorsáról. Az épület tehát nem tulajdona sem egyik, sem másik majdani színháznak, ahogy a jelenleginek sem az. Ugyanakkor mindkét intézménynek ez az épület adna otthont, ez lenne a székhelye. Ez világosan benne van az önállósulásról szóló határozattervezetben is. A két társulat közösen használná, „adminisztrálná” az épületet, ahogy teszi ezt megannyi, egy épületben működő intézmény ebben az országban, a nagyváradi két színháztól kezdve a temesvári német és magyar színházakon át a kolozsvári színházakig, amelyek egy-egy operával osztoznak az épületen. Ez tehát egy álprobléma. Eddig is megosztoztunk a napokon: az előadásterveket havonta egyeztette a két művészeti igazgató, több hónapra előre, a próbák rendjét pedig heti egyeztető gyűléseken döntjük el.

— Az épület tehát most sem a színházé, akkor sem lenne az. Mi garantálná, hogy hosszú távon mindkét színház használhatná?

— A kérdés jogos, de valójában azt kellene először megnéznünk, hogy most mi garantálja az egyenlő használatot? A világon semmi. A jelenlegi helyzetben a menedzser-igazgató személyi döntése is elég ahhoz, hogy egyik vagy másik társulatot előnyösen vagy hátrányosan megkülönböztesse. Bármikor jöhet egy menedzser, aki azt mondja, holnaptól a Harag György Társulat a stúdióban játszik, a román tagozat a könyvelőségen, a bábszínház az előcsarnokban, a nagyterem pedig jegyiroda lesz. Persze ez ugyanolyan irreális, mint hogy a tanács egyszer csak úgy döntsön, egyik vagy másik színháztól elveszi az épületet. Egy ilyen döntést transzparens módon és határozott többséggel kellene meghozniuk, számolva a következményekkel a közvélemény és a sajtó viszonylatában. A jelenlegi helyzetben sokkal kevesebb jogilag szavatolt garancia van a két társulat egyenlőségére, mint egy különválás esetén. Az a tény, hogy mostantól egy helyi tanácsi döntés szavatolná a közös és egyenlő épülethasználatot, valójában nem kockázatot, hanem pluszgaranciát jelent, amelyet többé már nem írhat fölül egyetlen személy döntése.

— A tervezetet ellenzők szerint az önállósulás szorgalmazásával 45 év történelmét dobná sutba a társulat. Vagy létezett ez a szándék korábban is, ez alatt a 45 év alatt?

— Én kortárs problémákra általában nem tartom szerencsésnek a történelmi megközelítések alkalmazását. A történelemben, amely nem más, mint az emberiség élete, nagyon-nagyon sok dolog megesett, akár az egyes emberek életében, ezért szinte mindenre és mindennek az ellenkezőjére is lehet belőle példát meríteni. Sokszor csak attól függ a dolog, hogy mekkora szeletet vizsgálunk belőle. De nem akarok kitérni a kérdés alól. Ahhoz, hogy ennek a kezdeményezésnek az előtörténetét is megértsük, valóban vissza kell lapozzunk egy kicsit a társulat történetében. A különválás igénye a színház irányából vetődött fel, később vált szélesebb körben is ismert társadalmi problémává, illetve politikai problémává. Valójában a rendszerváltás óta, de talán még régebben áhította ezt a lépést a társulat. Tulajdonképpen az önállósulás vágya szinte egyidős a társulattal, hiszen lelkes fiatal művészek alapították, akik a saját kezükbe szerették volna venni a sorsukat. Néha elfelejtjük, hogy ez a társulat egyszer már önállósult, amikor 1956-ban különvált a nagybányai román társulattól és Szatmárnémetibe költözött át, ahol több mint egy évtizeden át önálló színházként működött. Fontos megjegyeznem azt is, hogy akkor sem és most sem nacionalista indulatok vezérelték az önállósulni vágyó társulatot — hanem szakmai, művészi ambíciók, amelyekhez saját menedzsmentet, saját infrastruktúrát és adminisztratív bázist akartak teremteni. Úgy látszik, voltak dolgok, amikben a múlt rendszer politikai döntéshozói, legalábbis még az ötvenes években, nem nacionalista reflexek mentén döntöttek, hanem szóba álltak a szakmabeliekkel. Mindenesetre az tény, hogy a társulat akkor engedélyt kapott az önállósulásra és élt is ezzel a lehetőséggel. Mondanom sem kell talán, hiszen köztudott, hogy a társulat történetének fénykora, valódi hőskorszak következett ezután. Nem véletlenül, hiszen már akkor is igaz volt, hogy csak az a színház működik jól, amelyben a portástól a főigazgatóig mindenki egyetlen ügyet szolgál és segít, egyetlen, jól körvonalazható célközönséget tart szem előtt, és pontosan tudja, mi az a „termék”, amelyet értékesíteni szeretne a kulturális piacon.

— Mikor változott meg ez a helyzet?

— A helyzet akkor kezdett el megváltozni, amikor az ebben illetékes döntéshozók ugyanazon intézmény keretében hozták létre a román társulatot is, amelyben a magyar 1956 óta működött. Ekkor váltott nevet is az intézmény és lett Szatmári Állami Magyar Színházból Északi Színház. Csíky András, a színház akkori igazgatója azonnal lemondott a döntés hatására, ekkor vette át a helyét Ács Alajos, aki mindent megtett, hogy a kéttagozatos struktúrában is segítse túlélni a társulatot. Félreértés ne essék, az akkori döntés teljesen logikus volt egyébként: egy fiatal társulatot mindig jó egy már meglévő intézmény adminisztratív bázisára építeni és annak talaján megerősíteni (így alakult a mi társulatunk is Nagybányán, de négy évad alatt önállósult). Sajnos aztán valahogy negyvenöt évig „elfelejtették” önálló intézménnyé nyilvánítani a két társulatot, igaz, a korszellem is megváltozott utóbb.

— Később a rendszerváltásig esély sem volt az önállósulásra, gondolom...

Valóban nem, de ennek is megvolt a maga szemléletbeli oka: míg az ötvenes évek kommunizmusa még valamelyest támogatta a kisebbségek önrendelkezését és saját intézményrendszereik létrehozását (erre az időszakra tehető a legtöbb ma létező társulat alapítása), addig a hatvanas évek végén, de különösen a hetvenes–nyolcvanas években már rég más szelek fújtak Romániában. Az internacionalizmust a párt ideológiájában kiszorította a nacionalizmus, a kisebbségek kulturális önrendelkezésének biztosítását felváltotta a beolvasztás politikája. Ráadásul a rendszer az akkoriban csúcsra járatott iparosítás módszereit minden intézményre, így a kulturális intézményekre is kiterjesztette: a kommunista diktatúra szerette a hatalmas nagyüzemeket, amelyekben minden készül. Egyazon üzem különböző gyáraiban készült adott esetben ruhanemű, befőttes üveg, cipő, építészeti késztermékek és mondjuk, gumibot. A „sokoldalúan fejlett szocialista embertípus” mintájára az állam létrehozta a sokoldalúan fejlett szocialista intézményeket is, amelyek egyazon időpillanatban voltak jelen eltérő piacokon és próbáltak százféle terméket létrehozni és értékesíteni, akár kulturális téren is, miközben a menedzsment egyszerűen elszakadt az egyes részlegek munkájától — képtelenné vált átlátni azokat. Egy tízezer embert foglalkoztató nagyüzem vezérigazgatója épp annyit tudhatott akkoriban arról, hogy mi folyik a századik nyúlzavarógép-gyárának a könyvelőségén, mint amennyire én most kívülállóként átlátom mondjuk a vízművek jogi osztályának tevékenységét. Magyarán: semennyire. Azt, hogy ez a gazdaságfilozófia és intézményi rendszer hova vezetett, pontosan tudjuk: a teljes csődhöz. Mi bizonyos értelemben egy ugyanilyen, múlt rendszerből örökölt „sokoldalúan fejlett szocialista intézmény” vagyunk a mai napig. Van itt két prózai társulat, egy bábszínház és egy csomó, elvileg ezeket szolgáló, valójában azonban a művészi munkába bele sem látó kisebb-nagyobb szervezeti egység. Mindezek fölött pedig ott ül egy nem könnyű helyzetben lévő vezérigazgató, akinek egyszerre kellene értenie és átlátnia a román és a magyar színházi kultúrát, a magyar bábművészet hagyományait és kortárs törekvéseit, a három, nagyon eltérő kulturális piac szerkezetét, hagyományait és elvárásait, ezek között pedig még prioritásokat is fel kellene tudni állítani. De hogyan is lehetne prioritásokat felállítani három eltérő kulturális szegmens között? Ez olyan, mint ha azt kellene eldöntenem, melyik több: egy liter tej vagy egy kiló cukor? Szóval történetiségében tekintve a dolgot, enyhén szólva is eljárt az idő e fölött a struktúra fölött... (folytatás következik)

Elek György