A nagykárolyi Vasile Chiorean elmondása szerint a titok kulcsa ez: „Úgy működik, hogy elmondom egyszer, kétszer, sőt, harmadjára is, és végül csak megteszi.” A Republicii városrész amolyan önkéntes gondnoka szerint így érhető el a polgári öntudat előmozdítása.

A nyugdíjas férfival több alkalommal is szóba elegyedtünk már — olyan ember, aki szeret és tud beszélni, sok a mondandója. Mostanság többnyire arról szólt, hogy másokkal ellentétben nem arra vár, hogy a hivatal tegyen, hanem ő maga fog hozzá a szépítéshez. Egész pontosan azzal kereste fel a helyhatóságot, hogy ő tovább szépítené a városrészben korábban kialakított játszóteret. Festéket is kapott, pemzlit is — ugyanis a közterületisek jelezték, hogy elvégzik majd ők maguk is, de hát sorjában, feladatuk ugyanis még számos helyen van. Vasile úr ellenben nem az a várakozós típus, így nekilátott ő maga. Szerinte ugyanis ez a polgári hozzáállás.

Közkincs a garázsok mögött

De ne rohanjunk előre a történettel! Valahogy úgy kezdődött ez az egész gondnokság, hogy a pénzügyi igazgatóság mögött lévő garázsok egy részén játszóteret, a környék lakosai számára fenntartott parkot sikerült kialakítania, kialakítaniuk. Legalább tíz teherautónyi földet hoztak ide — az önkormányzat szívesen segítette a példaértékű kezdeményezést —, feltöltötték a gödröket. A megújulóban lévő felekezeti iskolától kaptak egy kis cementet, éppen annyit, amennyi nem okozott gondot senkinek, amit egyébként nem tudtak volna felhasználni. Nos, ezt a játszótér alapozásához használták fel. A padnak, a hintának meg mindennek komoly, masszív alapja van. Mint a könyék Vasile/Laci ura mondja (hiszen itt, Károlyban majdnem mindenkinek van román és magyar neve, sőt, sváb is; és kizárólag egyesek csinálnak ebből gondot…): kell az ilyen „nyomós teher”, nehogy valakik megpróbálják hazavinni a közkincset. Merthogy valóban a közösség kincse ez a kis, a pénzügyi igazgatóság mögött meghúzódó park. Délutánonként sokan jönnek ki beszélgetni, örülni a friss levegőnek, egymásnak. Többüknek talán ez az egyetlen szórakozása.

Önkéntes gondnokság

„Rendszerető embernek tudom magamat” — magyarázza, hogy miért is vállalta magára a környék önkéntes gondnoka feladatkört. Ezt elvárták a hajdani munkahelyén is — a város akkori egyetlen benzinkútjának, gázpalacktöltő állomásának volt a munkatársa. Mint hozzáteszi, a neveltetése is erre serkenti: ugyan szegénységben éltek, de tisztaságban, becsületességben — emlékezik vissza.

Sétálunk. Egyirányú, szűk úton lehet megközelíteni a kincstárat. Jönnek az autók. Az egyik lakos, egy jóravaló mérnökember — magyarázza Vasile úr — rózsát termeszt az ablaka előtt. Bizony az utóbbi időben elhanyagolta a metszést, nem figyelt oda. A gondnok ennek okán megkereste, és megkérte, igyekezzék rendbe tenni az ültetvényt, avagy ha nem tudja, nincs ideje, szóljon neki, és kér valahonnét segítséget, ám az mégse járja, hogy a szerteszét ágazó rózsaindák megkarcolják az autókat, a gyalogosokat. Azóta meg is rendszabályozta a mérnökember a rózsabokrait. A zöldhulladékot gondosan odatette az egyik garázs elé, hogy a hulladékszállítók elvihessék. Pont úgy, ahogy megbeszélte a gondnokkal. Egy járókelő — mint kiderül, itt lakik az egyik szomszédos panelben — meg is kérdezi a lelkesen magyarázó Vasile urat, mit keres ott a szemét. Mikor emez elmagyarázza, láthatóan örül: végre a környéket aggasztó rózsabokrok ügye is megoldódott.

Nem olyan nagy fáradság

A szeméttartályokhoz érünk. Az a titka ennek is — így a gondnok —, hogy a lakosok ügyeljenek a környezetükre, és akkor a szolgáltató munkatársai is nagyobb odafigyeléssel végzik a dolgukat, valamint az önkormányzat is segít. Ha kell, harmadszorra is figyelmezteti azt, aki nem helyezi be gondosan a szemetet a tartályba.

A munkahelyén is emberekkel foglalkozott — fura idők voltak. Benzinhiány, és bizony a gázpalackok is nagy értéket képviseltek. Ők megkapták a napi adagot, azt kiosztották, de sokan maradtak üres palackkal. Kis emberséggel, a felháborodást megértve mégis el lehetett magyarázni, hogy ez a helyzet, semmiképpen sem a kisemberek a hibásak.

A kölcsönös empátia fundáltatta ki vele a parkalapítás ötletét. Előbb a pénzügyi intézmény székházának az udvarára gondolta, de az nehézségekbe ütközött, ezért döntöttek amellett, hogy inkább hátrébb, a garázsok után alakítják ki a közösség parkját. Innen is, onnan is kaptak ezt-azt, a kerítést maga festette le, s minden munkát közösen végeztek el. Persze bárki bejöhet, szívesen is látnak mindenkit, és egyre többekben észlelhető a közös tulajdon iránti féltés — újságolja örömmel. Bizony itt megszólják a kismamát, ha a pelenkát csak úgy eldobja a parkban. Nem olyan nagy fáradság elvinni a szemetesig, van abból több is.

Öröm a csöppnyi közkincs

Innen is készítsek fotót s onnan is — kéri az öregúr. Büszke, mindenkinek újságolja, hogy újságíró vagyok, és róluk írok. A megszólítottak egytől egyik bólogatnak, mondogatják, hogy szépen elvannak ők itt. Annak idején, amikor ide költöztek, parcellányi kis zöldet ígértek nekik. Mégis ki kell néha menekülniük a négy fal közül… Az pedig jó, hogy kiülhetnek délutánonként a játszótérre. Lehet beszélgetni.

„Itt a szép idő, jólesik az embernek kijönnie. Persze még jobb az, ha szép környezetben üldögélhetünk” — tereli át a szót az idei megvalósításra. Történt ugyanis, hogy a hivatalt járta: újra kell festeni a játszótér hintáit, padjait, és kellene egy kerítés is stb. — ötlete még volt. Nos, húzódoztak az önkormányzatnál, mint meséli, jelezték, hogy ők megtennék, de sok feladatuk van… Amikor sorra kerül, majd mennek oda is. „Köztes megoldást találtunk ki — tudatja —: adták a festéket, a léceket, a pemzlit…” A munkát meg elvégezte ő.

Szerencsére arra már volt erőforrása a hivatalnak, hogy lekövezze, járhatóbbá tegye a garázsokhoz vezető utat, amelyet ugye a játszótérre igyekvők is használnak — magyarázza.

Hogy miért éri meg neki? Hát az unokái már nem játszanak itt, már nagyobbak, de öröm számára kiülni, öröm látni másokat — sorolja. Még lelkesebben szól arról, hogy biztonságban vannak itt a csöppségek, hiszen nagy alappal látták el a padokat, a hintákat, nem borulhatnak fel. A kerítésnek hála a gyerekek sem szaladhatnak csak úgy el. Csöppnyi közkincs — összegzi.

Megyeri Tamás Róbert