Ma van a boldogság világnapja. Ha sorrendet állítunk fel az emberi vágyak között, a legtöbb ember számára a boldogság utáni vágy kerül az első helyre. Mégis, ha megkérdezzük az embereket, hogy mi a boldogság, kevesen tudnak választ adni a kérdésre, ha mégis megfogalmazódnak válaszok, azok mind különböznek egymástól. Nagyon sok ember elérhetetlen vágynak tekinti a boldogságot. A magyar irodalomban talán Vörösmarty Mihály foglalkozott a legtöbbet a boldogságkereséssel a Csongor és Tünde című mesedrámájában, A merengőhöz című versében és sok más írásában. Mi az, mi embert boldoggá tehetne? — tette fel a kérdést, amire a „szívöröm” volt a válasz. A huszonegyedik század embere teljesen újszerűen viszonyul a boldogsághoz, teljesen más a boldogság forrása. Az érzelmek kezdenek háttérbe szorulni, kihűlni, egyre kevesebben törekednek a lelki békére, a szellemi bizonyosság megtapasztalására. A legtöbben az érzéki élet felől az anyagi élvezetek felé fordulnak, de olyanok is vannak, akik egyszerre akarják megtapasztalni mindkét irányt. A fiatalabbak a legtöbbször megelégednek a várakozással, hogy ha nem itt, valahol a nagyvilágban elérhetik a boldogságot, azt a boldogságot, amit nem tudnak ugyan megfogalmazni, de vágynak rá, mert úgy érzik, nekik az jár. Olyanok is vannak, akik az azonnali boldogságot követelik, ezért gyakran meggondolatlanul mennek bele rossz véget érő kalandokba. Kevesen vannak, akik megpróbálnak megvalósítható álmokat álmodni, nem elmerülni a telhetetlenségben. Mi lehet az oka annak, hogy minden emberben ott van a boldogság utáni vágy, de igazán nem tudják, hogy mi az, ami valóban boldoggá tenné őket? Olyanok is vannak, akik kitűzik a boldogságcéljukat, el is érik azt, de hamar rájönnek, hogy nem azt akarták. Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Nincs axiómának számító válasz a kérdésre. A boldogságforrások mindenhol kifakadnak, minden irányból érkeznek boldogságpatakok az élet nagy folyamába, és minden patak hoz magával valami csábító jelet, ami után elkezd vágyakozni az ember, de ezeknek a vágyaknak a nagyobb része elérhetetlen.

A boldogság világnapja van. Ettől még nem boldogabbak az emberek. Nem is lenne jó, ha ez is egy olyan ünneppé válna, amikor beszélünk ugyan valamiről, de az valójában távol áll tőlünk. A boldogság nem távoli cél kellene hogy legyen, hanem örök érzés. Az örökös ma érzése. Az alábbiakban Fleisz Kinga pszichológust kérdezzük.
 

— Minden ember a boldogságra vágyik, mégis kevés ember érzi boldognak magát. Ennek mi az oka?

— Először is érdemes meghatározni, mit nevezünk boldogságnak, vagy ki mire gondol, amikor ezt a szót használja, és akkor már érteni is fogjuk, milyen téveszméink vannak, és mi az, ami minket valóban boldoggá tud tenni. A boldogságot a pszichológiában az utóbbi időben egyre többen kutatják, és kicsit minden kutató milyensége ráteszi személyisége bélyegét erre a fogalomra. Az egyik legnevesebb boldogságkutató, Lyubomirsky meghatározása szerint a „boldogság az öröm, a megelégedettség vagy a pozitív jóllét élménye, amely együtt jár azzal az érzéssel, hogy az élet jó, értelmes és érdemes élni”. A boldogságot meghatározó tortadiagram alapján az emberek boldogsági szintje közötti különbséget 50%-ban a genetikai adottságok, 10%-ban a környezeti tényezők és 40%-ban a saját szándékos tetteik befolyásolják. Ha megvizsgáljuk magunkat, hogy mi mit gondolunk, mitől függ a boldogságunk, mi kellene, hogy teljesebb életet éljünk, talán a belső csendünkben tudjuk, hogy leginkább mindez a hozzáállásunk függvénye (genetikailag is nagymértékben egy hozzáállást örökölünk), mégis napközben nem ezzel foglalkozunk, nem erre irányulnak az erőfeszítéseink, hanem túlnyomó többségben a körülményeinket szeretnénk megváltoztatni. Ezzel kapcsolatosan van egy vicc: Juliska, mi leszel, ha nagy leszel? Juliska válasza: boldog. És mi kacagunk egyet, hogy ez a Juliska félreértett minket… De vajon nem fordítva van? Szóval boldogságfokozó tevékenységek révén érjük el azt, nem életkörülményeink megváltoztatásával.
 

— Mi teszi boldoggá a mai embert? Mennyire változik a boldogság fogalma koronként?

— A pozitív pszichológia különbséget tesz a hedonisztikus és az eudaimonikus boldogság között. A hedonikus boldogság a pozitív érzelmek magas és a negatív érzelmek alacsony szintjére vonatkozik. Az eudaimonikus boldogság az egyéni belső célokkal és belső potenciálok fejlesztésével és használatával összhangban lévő magatartás következményeképp alakul ki. Erre az állapotra jellemző: az önismeret mélyülése, a képességek fejlődése, az élet értelmességének és célszerűségének érzése, jelentős erőfeszítés a tökéletesedés érdekében, a tevékenységekbe való intenzív bevonódás, a személyiséget kifejező tevékenységek élvezete. 2005-ben kifejlesztettek egy Boldogság Orientációs Skálát, amely a boldogság elérésének a háromféle módját különbözteti meg: élvezetkereső (hedonisztikus), értelemkereső (eudaimonikus) és áramlatkereső (flowkereső) boldogságot (elköteleződés, aktív bevonódás, kihívást jelentő cselekvések, az idő-, tér- és énélmény megváltozása stb). A mai embert elvileg ugyanaz teszi boldoggá, mint a mindenkori embert, viszont minden kornak megvan a „boldogságtrendje”, amit az adott korban az emberek kollektíven hisznek arról, hogy őket mi teszi boldoggá. Most minél több reklám jut a tudatunkba (főleg tudatlan állapotunkba — nem is annyira a tévéből, hanem az interneten navigálva), annál inkább elhisszük, amit látunk/hallunk azokban, hogy x termék megléte tette boldoggá a családot, és milyen kellékei vannak a boldog életnek (milyen családi állapot, milyen karrier, milyen a trendi személyiség, hogyan kell viselkedni, milyen ház, milyen nyaralás, milyen elektronikus termékek stb.). És valóban, egy ilyen termékhez való hozzáférés pillanatnyi elégedettséget tud adni, de kevés ember gondolja halálos ágyán életének összegzése során, hogy az a gyógyszer, az az étel, az az autó, az a mosópor stb. tett boldoggá, sokkal inkább harmonikus kapcsolatainkra, saját magunk felfedezésére, lelki és spirituális fejlődéseinkre gondolunk.

— Mit teszünk azért, hogy társunk boldog legyen, hogy ezáltal mi is boldogok legyünk?

— Először is ismerjük meg, hogy aztán boldoggá tudjuk tenni, és később említek boldogságfokozó gyakorlatokat, amelyeket alakítsunk együtt szokássá! Valamint hagyjuk, és segítsük önmaga lenni! Az előbb beszéltünk arról, hogy minden kornak megvan a trendje arra vonatkozóan, hogy ki milyen kell hogy legyen, miben kell higgyen, hogyan kell gondolkozzon, mit illik érezzen stb. De ezek „csupán” prototípusféle leírások, mint a négylábú, x nagyságú/színű stb. asztal… annyi más asztal van, még háromlábú is. Társunk is lehet más, mint a fejemben lévő prototípus. És ha visszafogom vagy hátráltatom abban, hogy saját maga legjobb változata legyen, egyszerűen elalszik benne a lélek lángja, és egy kiégett, szeretni (legalábbis engem) nem tudó lénnyé válik. Azt tapasztalom, hogy inkább a nők kezdtek azzal foglalkozni, hogy hogyan tegyék boldoggá társunkat (van egy kisebbség, ahol ez akár fordítva van). Ehhez a témához nagyon sok mindent lehetne még hozzáfűzni, de megállok itt.

— Lehet-e a gyereket boldognak nevelni?

— Igen, lehet. Mégpedig úgy, hogy mi magunk DÖNTÜNK ARRÓL, HOGY BOLDOGOK LESZÜNK, hogy felelősséget vállalunk saját sorsunkért — amit úgy is mondhatnék, hogy felelősséget vállalunk saját döntéseinkért, megtanulunk önállóan gondolkodni, megtanulunk azt érezni, amit szeretnénk, és nem amire az ösztöneink „kényszerítenek” (az ösztön nem egyenlő az intuícióval) a napunk összes élménye közül, mi az, amit megerősítünk nap végén például, mi az, amiről beszélünk, tulajdonképpen milyenek vagyunk. Néhány konkrét boldogságfokozó példa Lyubomirsky alapján, amit érdemes szülőként megtanulni, amit a gyermek átmásol/átvesz, és beépíti saját személyiségébe (szóval nem beszélni kell róla, hanem csinálni): a hála kifejezése, az optimizmus gyakorlása, a kényszeres gondolkodás (rágódás) és a társas összehasonlítgatás kerülése, jó cselekedetek gyakorlása, a kapcsolatok ápolása, olyan stratégiák kidolgozása, amelyek segítségével megbirkózunk a ránk váró nehézségekkel, megbocsátás, áramlatélmény fokozása, apró örömök élvezete, elköteleződés céljaink mellett, vallásgyakorlás és spirituális élet (ima, meditáció stb.), törődés a testünkkel (relaxáció, testmozgás stb.).

— Mi szükséges ahhoz, hogy egy boldog társadalmat neveljünk?

— Ez egy nagyon csodálatos gondolat. Talán az, hogy tudatosítsuk, mi mennyire vagyunk boldogok, és hogy akarjunk azok lenni. Valamint az, hogy a nevelésben ne az értelmi intelligencia, hanem az érzelmi vagy még inkább a spirituális intelligencia kapjon szerepet. Az, hogy ne hagyjuk eluralkodni magunkon a mostani kor és létforma félelmét, vegyük kezünkbe az életünket. Az, hogy ápoljuk a kapcsolatainkat élő találkozásokon keresztül is. Ismerjük meg a test, lélek, szellem kapcsolatát és összefüggéseit, és ennek mentén cselekedjünk! Mégis talán úgy foglalnám össze: mi magunk vagyunk a felelősek saját boldogságunkért, és ha ezzel foglalkozunk, és egyre inkább tapasztalati tudást szerzünk boldogság terén, és ezt mindenki vagy a legtöbben gyakorolják (boldog vagyok állapot), akkor azt hiszem, a példánkon keresztül boldog társadalmat nevelünk.

Elek György