Dr. Frigy Szabolcs egyetemi tanárral, iskolai tanácsadóval a szülői minta meghatározó szerepéről, a pozitív pszichológia térhódításáról, valamint az anyagi és az érzelmi hatások következményeként jelentkező boldogság közötti különbségről beszélgettünk.

— Az emberek sokáig gyógyíthatatlan betegségekként tartottak számon bizonyos pszichológiai jelenségeket, egy ideje viszont a szakemberek lehetőséget látnak arra, hogy a pácienssel együtt megoldásokat találjanak a problémákra. Mi az, amit erről tudni lehet?

— Az 1970-es évekig nagyon befolyásolta az orvosláshoz nagyon hasonló irányzat a pszichológiát, hogy el tudták mondani, mi az, ami rossz, ha láttak valami szülői mintát vagy egy mentálisan beteg embert, akkor el tudták mondani, hogy az nincsen rendben, de nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy mit jelent a boldogság, mit jelent az egészség lelki értelemben. Most is, ha megnézzük, hogy lelki értelemben ki az, aki egészséges, nagyon körülhatárolt, kacifántos dolgokat olvashatunk, de nagyon konkrétan nincs meghatározás. Nagyon nagy a tól-től határ, amit egészségesnek tartunk, és rámutatunk bizonyos patológiás esetekre. Az 1970-es évekig a pszichopatológiáknak volt a virágkora, akkor írták le a nagy pszichés betegségeket, ezt követően Amerikából indult az 1980-as évektől a pozitív pszichológia, ami arra épül, hogy ne a hibákat keressük, hanem próbáljuk megtalálni, mitől boldog az ember, mi az, ami boldogságérzetet ad. Megindult egy csomó boldogságkutatás, a mai napig van egy erős irányzat, ami azzal próbál foglalkozni, hogy rámutasson, hogyan leszünk mentálisan egészségesek, mire kell odafigyelni, hogy boldogok legyünk. Az embernek az a vágya, hogy boldog legyen. A boldogság pedig sokszor apró dolgokon múlik, amelyek vagy elkerülik a figyelmet, vagy hiányzik az az érzelmi és értelmi rálátás, ami hozzásegít a boldogságérzés megtalálásához.

— Mi az, ami tartós boldogságot ad, és mi az, ami nem?

— Ebben a fogyasztói társadalomban, ha megkérdezzük a fiatalokat, hogy mikor voltak boldogok, a válaszokból arra következtethetünk, hogy maga a boldogságérzet is a fogyasztásból fakad. A legtöbben azt válaszolják, hogy amikor megkapták a telefont, az autót vagy hasonló tárgyakat. A kutatások viszont azt eredményezik, hogy a tárgyaknak maximum hat hónapig lehet örülni. Van az életünkben egy tárgy vagy akár a fizetés, amiről elképzeljük, hogy ha olyan lenne, amilyet szeretnénk, akkor mennyire boldogok lennénk. Ha ezt megkapjuk, hat hónap után boldogságérzésben visszaesünk arra a szintre, ahonnan elindultunk.

— Ezek szerint az anyagi javak, az anyagi jólét nem garantálja a boldogságot?

— Ha anyagi szinten keressük a boldogságot, akkor folyamatosan rá vagyunk utalva a fogyasztásra. Ez régen nem volt, ugyanis régen nem a fogyasztásra épült a társadalom, hanem a kapcsolati együttlétekben nyilvánult meg. Maga az együttlét okozta a boldogságot. Ma már sokak számára az, hogy együtt van a családjával, egyre kevesebb boldogságot jelent, és sokkal többet az, ha együtt fogyasztanak. Vasárnap lehet látni olyan boldog családokat, akik együtt vásárolnak. A fogyasztásra épülő boldogságkultúra nagyon veszélyes, mert folyamatosan új ingerekre, új fogyasztási cikkekre van szükség a boldogság fenntartására. Ez gyűrűzik át a párkapcsolatokba is. Sokszor az anyagiak határozzák meg a párkapcsolati boldogságot, azt, hogy mikor tudunk jó párkapcsolatban élni. Főként akkor, ha nincs kultúrája annak, hogy a párkapcsolati boldogság az együttlét boldogsága legyen. Ma már sok esetben az, hogy két személy együtt van, nem elég a házassághoz. Kialakult egy olyan boldogságkoncepció, ami nem kedvez a párkapcsolatnak és a házasságnak.

— Mi a megoldás? Hogyan lehet kilépni ebből az állapotból?

— Az látszik, hogy a párkapcsolati minta, ami kiépül az ember életében, nem mindig megfelelő. Gyakran mondják, hogy a gyermekkori élmény az, ami meghatározó. Amikor azt látjuk, hogy a szülő a szeretetét fogyasztással érezteti, úgy fejezi ki azt ki, hogy vesz valamit a gyereknek, akkor ott már félrecsúszik a dolog, mert ugyanazt fogja érezni, amikor párkapcsolatban lesz. Ez nagyon hamar elkezdődik, amikor a szülő nem tud minőségi időt eltölteni a gyerekkel, és ezt próbálja fogyasztási cikkekkel helyettesíteni. Ma már egész kicsi gyerekek mondják: ha nem kapom meg az autót, nem szeretsz. Nagyon nehéz erre az alapélményre építeni a későbbi párkapcsolatot. Amikor a párkapcsolatban vannak hullámvölgyek, akkor nehezen lehet azokból kijönni, ha a felek azt várják, hogy mit kapnak a másiktól. A hullámvölgyből akkor lehet kimozdulni, ha a felek megnézik, hogy milyen pluszt tudnak adni abban a kapcsolatban, de ezek nem anyagi jellegűek. A fiataloknál nagyon korán elkezdődik az, hogy várják, a másik mit fog adni. Ezért fontos az, hogy a fiatalokban a szeretetnek milyen mintája alakul ki. Már gyerekkorban arra kellene törekedni, hogy megtanuljuk, hogyan szeretünk jól, a szeretet mintázatának vagy a szeretetnyelvnek melyik fajtáját használjuk.

— Ma már egyre többen igyekeznek anyagiakkal kifejezni a szeretetüket, ami látható módon gyengíti az érzelmi világot. Hogyan lehetne egyensúlyt teremteni?

— A vásárlás egy nagyon intenzív, nagyon rövid ideig tartó dolog. A gyerek megkapja, amire vágyik, egy ideig örül, majd megszokottá válik a dolog, és kiürül az élete. Utána elkezd hiányozni a szülők szeretete, de nem a szeretetet fogja kérni, hanem megint egy új tárgyat. Ameddig a szülők nem ismerik fel, hogy a gyerek a fogyasztás révén szeretetre és figyelemre vágyik, addig folyamatosan mennek a vásárlások. Nagyon fontos a minőségi időtöltés megtanulása, hogy a gyerek is lássa az együttlét fontosságát, de a mai, felgyorsult világban nehéz ezt megtanulni. Meg kell tanulni örülni annak, hogy együtt a család, hogy a házastársak tudnak időt szentelni egymásra és a gyerekre. Ezt a boldogságélményt nagyon nehezen lehet megadni a gyereknek és a házastársak önmaguknak. Minél több időt kell egymásra, a családra szentelni. Ez teljesen más boldogságélményt, más agyi tevékenységet, más hormont indít be a gyerekben. Ha ez megvan, akkor vehető észre a kötődés. Kutatók tanulmányozzák, hogy mikor vannak a szülők szemkontaktusban egymással és a gyerekkel. Nagyon gyakran lehet látni, hogy a szülő húzza a gyereket maga után, és mindig néz valahova, de sohasem a gyerek szemébe. Hiányoznak a közös kirándulások (ha elmennek valahova, azt legtöbbször baráti körben teszik, amikor mindig másnak kell megfelelni), a közös ebédek és vacsorák, a családi szórakozás. Ebből a helyzetből kinőve nagyon nehéz lesz jó párkapcsolatot kialakítani. Meg kell tanulni szeretni, és meg kell tapasztalni, hogy minket hogyan szeretnek. Ha ez sikerül, akkor a fiatal ezt fogja keresni a párkapcsolatban is. Aki nem tudja, hogyan kell a jót keresni, vagy ha ott van a jó, nem tud egységet kialakítani vele, akkor nem fog egy hagyományos családi életet élni. A párkapcsolat-kutatások egy része ma már azzal foglalkozik, hogy gyerekkorban milyen alapvető élmények határozzák meg egy ember szeretetélményeit, amiből később a párkapcsolata fog építkezni.

— Ma már elég gyakori, hogy a házastársaknak nincs idejük egymásra és a gyerekre. Hogy miért, arra számtalan magyarázat van, bár ezek inkább kifogások, mint magyarázatok.

— A mai társadalmat kelléktársadalomnak is szokták nevezni, a családok is ráálltak a fogyasztáscentrikusságra. Azt mondják, ha egy családban nincsen projekt: gyűjtés, felújítás, új autó stb., akkor működésképtelenné válik. Ezekben a családokban az az összetartó erő, hogy van valami külső erő, amiért tudnak hajtani. Ha nincs projekt, ott állnak, és nem tudnak mit kezdeni egymással. Egy másik jelenség, amikor a gyerek elmegy egyetemre, a szülők pedig otthon maradnak. Tizennyolc-húsz évig dolgoztak a gyerekprojekten, hogy legyen egy sikeres fiú vagy lány, erre a gyerek elmegy, a szülők pedig nem tudnak mit kezdeni egymással. Ezek a helyzetek gyakran váláshoz vezetnek.

— Hogyan lehet ezt megelőzni?

— A mintatanulás, ami gyerekkorban elkezdődik, onnan indul, hogy a gyerek látja és tapasztalja, hogy az ő szülei milyen szeretetnyelven beszélnek egymással. A gyerek számára a saját családja egy referenciaalap az ő leendő párkapcsolatához. Ha a gyerek látja, hogy a szülei meg tudják oldani a konfliktusokat, felnőttkorban ő is képes lesz erre. Sokan ott hibáznak, hogy a konfliktusokat elrejtik a gyerek elől, aki úgy nő fel, hogy soha nem lát hatékony konfliktusmegoldást. Az ilyen gyerek úgy képzeli el, hogy a házasság egy olyan intézmény, ahol mindkét fél boldog, és nincsen probléma. Amikor belekerül, és látja, hogy kőkeményen kell dolgozni egy házasságban, akkor ő nem tudja kezelni a problémákat. Teret kell adni bizonyos keretek között, hogy anya és apa hogyan old meg bizonyos problémákat. Mit jelent az asszertivitás? Nem azt, hogy anyának vagy apának van igaza, hanem hogy kompromisszumot keres a család. Ebbe bele kell nőjön a gyerek, ezt nem könyvből kell olvasni. A gyereknek látnia kell, hogy a szülei tudnak problémát megoldani.

— Bruno Bettelheim neves pszichológus vezette be az „elég jó anya”, illetve az „elég jó szülő” fogalmát. Mit kell ez alatt érteni?

— A huszadik század közepétől nagyon sok könyv jelent meg arról, hogy milyen a jó szülő. A mai szülők úgy érzik, hogy nem tudnak tökéletes szülők lenni, emiatt félelmek generálódnak bennük, hogy elég jó szülők-e. Az a félelem, amikor valaki kételkedik a saját szülőségében, többet árt a gyereknek, mintha magabiztosan csinálná azt, amit tud. Nem arra kell törekedni, hogy valaki tökéletes szülő legyen. A pszichológiakönyvek tele vannak azzal, hogy mit hogyan kell csinálni. Aki folyamatosan egy külső szempontot vesz figyelembe, belül szorongásai lesznek, amit a gyerek át fog venni. Minden szülőnek arra kell törekedni, hogy ne legyen szorongó. Elég jó szülő az, aki biztosítja a gyereknek az igényeit, de nem feszül túl, nem megy túl a saját határain, biztos abban, hogy amit ő tesz a gyerekért, az jó a gyereknek. Amikor megjelentek a könyvek a szülői nevelési — a meleg, engedékeny, hideg, autoriter, demokratikus — stílusokról, akkor mindenki másképp magyarázta, hogy melyik a jó ezek közül. A szülő eldönti, hogy ő milyen, és elkezd úgy viselkedni. Sokkal jobb, ha a szülő autentikus önmagához, mintsem elkezdjen külső szempontok szerint jó szülői mintákat átvenni. A skizofrénia esetében az ambivalens szülőket szokták emlegetni, akikben dúl-fúl a méreg, de azt olvasták, hogy azt nem szabad kifejezni, ezért elfojtják magukban, de azt a gyerek az ő antennájával úgyis érzi. Tehát ezek a szülők megpróbálnak másképp viselkedni, mint ahogy az érzelmeik diktálják. Nagyon fontos, hogy a szülő legyen hiteles a gyerekkel szemben. Elég jó szülőnek lenni, nem kell tökéletesnek lenni. Ma az óvodákban és az iskolákban nagyon sok olyan szülővel lehet találkozni, akik tökéletes szülők akarnak lenni. Ez nem biztos, hogy jó útra visz. Ha valaki át tudja érezni, hogy nem tökéletesnek kell lenni, hanem elég jónak, akkor az felszabadít.

— Mit kezdhet valaki azzal a helyzettel, hogy, felismeri, a szülei hol hibáztak?

— Pszichológiát végzett fiatalok számára az a legnagyobb kihívás, hogy megtanulják, milyen az ideális család, és felismerik, hogy az övék nem ilyen. Ha valaki ezt felismeri, az már egy jó lépés. Az emberek nagy része nem reflektál a saját életére, hanem öntudatlanul viszi a mintát, az tűnik fel neki, hogy ugyanazokat a hibákat követi el a gyerekével, mint amiket vele elkövettek. Annak a tudatában, hogy tudja, őt nem jól nevelték, nem dolgozik azon, hogy másképp csinálja, ugyanazt teszi, mint a szülei. A meglévő minták mellé új mintákat kell szerezni. Nagyon fontos az, hogy huszonévesen tudni kell megbocsátani a szülőknek, ha azok hibáztak. Huszonévesen már fel lehet ismerni, hogy melyek voltak azok a nevelési hibák, amelyeket a szülők elkövettek. Lehet választani azt, hogy az illető megszakítja a kapcsolatot a családdal, de ez nem vall felnőttségre. A házasság gyakorlatilag arról szól — mind a szülők, mind a gyerek szempontjából —, hogy tudni kell megbocsátani, de tudni kell utána másként élni. Az embernek folyamatosan dolgoznia kell a személyiségén. Nagyon sok gyerek akarva-akaratlan azt csinálja, amit a szüleitől lát, vagy nem is lát, csak érez: nem beszél, távolságtartó, nincs érzelmi kommunikáció stb.

— Nekem van egy rögeszmém, mely szerint minden házasság az égben köttetik, s a házastársak érzelmi és értelmi képességeitől függ, hogy mit kezdenek a házasságban rejlő lehetőségekkel. Van ebben valami igazság?

— A szociológiában van olyan, hogy hasonszőrűekkel házasodunk, vagy a szegénylegény feleségül tudja venni a királylányt. Szaknyelven ezt úgy nevezzük, hogy heterogámia és exogámia. A statisztikák azt mutatják, hogy a társadalmi osztályok szintjén hasonlóakkal házasodunk. Ennek több oka van: hasonló iskolákba járunk, hasonló a kulturális fogyasztásunk stb. Mégis megvan annak a veszélye, hogy ugyanazokkal a nehézségekkel nem tudunk mit kezdeni. Ezért van az, hogy ha krízisben van a család, csak akkor tudnak megoldást találni, ha át tudnak lépni önmagukon. Ha valaki többet tud adni, mint amennyit addig megszokott. A krízis egy válság, ami változást követel.

— Sok házasságban egy idő után megszűnik az érzelmi kapcsolat. Erre mi a megoldás?

— Fel kell ismerni, hogy a házasságnak vannak szakaszai. A házasságot sokszor a nők is és a férfiak is kiüresedettnek érzik. Nem szabad eljutni oda, hogy párhuzamosan éljék az életüket. Meg kell adni a másiknak a személyes teret, de ez nem szabad oda vezessen, hogy az életünk folyása párhuzamossá váljék. Van úgy, hogy egy fedél alatt laknak, de az életvezetésük teljesen különbözik, és nincsenek kapcsolódási pontok. Azt kell kitalálni, hogy a házastársak mindig egymás mellett legyenek, legyenek jelen egymás életében, mert ha nem így történik, az ő válságuk kihat az utódok párkapcsolataira.

— Nagyon sok szülő életében világosan látszik, hogy ahogy él, kihat a gyereke jövőjére.

— Ha megnézzük a trendeket, most az a leggyakoribb, hogy „a gyerekért mindent”. A gyerek kerül egy olyan helyre, egy olyan középpontba, ahol a szülő visszaszorul az áldozat szerepébe. Lemond mindenről, csak hogy a gyereknek legyen meg minden. A gyerek él a családban a legmagasabb életszínvonalon. A gyerek azon az életszínvonalon él, amit a család nem tudna magának megengedni, ezért visszahúzódik az áldozat szerepébe. Ez nagyon veszélyessé válik, mert ez az életszínvonal nem fenntartható, másrészt nem a család él együtt, hanem valakit előre tolnak. Amikor a gyerek kirepül a családi házból, a szülők válásközeli helyzetbe kerülnek, de a gyerek sem találja meg a boldogságát. Nagyon fontos, hogy a gyerek ne legyen kiskirály, mert így nem lehet megtanítani az alázatra, ami nagyon fontos.

— Mi az, amit a gyereknek mindenképpen látnia kell a szülők magánéletéből, hogy az számára pozitív minta legyen?

— Szociokulturális szempontból nagyon nagy eltérések vannak azon belül, hogy mi az, amit a gyerek láthat-hallhat a szülők magánéletéből. Nem szabad mást mutatni, mint amilyenek vagyunk. A gyereknek látnia kell a nemi szerepeket. Látnia kell, hogy a szülők szeretik egymást, közelednek egymáshoz. Ahol ez nem így van, de a szülők viszont a gyerek miatt megteszik ezt, azt a gyerek észreveszi, és viselkedési zavarokat válthat ki belőle. Nagyon oda irányult a világ, hogy az apa vagy az anya elfoglalt, fáradt, és nem fejezik ki az érzelmeiket. A gyereknek tapasztalnia kell, hogy az apa hogyan éli meg az apa és a férj szerepét, az anya pedig az anya és a feleség szerepét. A gyerek látja azt, hogy az apa megsimogatja az anyát, visz neki virágot, az anya pedig nem rejtheti el a női érzéseit. Az életben vannak nagyon fontos dolgok, amiket nem lehet szavakkal elmondani, ezeket a dolgokat csak egy racionális mintával lehet megmutatni. A párkapcsolatra való rákészítésnél nagyon fontos, hogy a gyerek már harmadikos-negyedikes korban tudja elmondani, hogy ő szerelmes. Sok családban ott úszik el a párkapcsolati nevelés, hogy nem alakul ki az a kapcsolat, amikor a gyerek el mer mondani dolgokat az érzelmeiről. Ha nincs meg az a kapcsolat, hogy a gyerek érzelmi életét követhesse a szülő, akkor a gyerek úgy nő fel, hogy magában őrlődik, vagy az interneten keresi a választ a kérdéseire. A szülő mindig jelen kell legyen a gyermek érzelmi életében, hogy amikor a gyerek elmondja, hogy ő szerelmes, a szülő tudjon hozzáadni valamit, hogy a gyerek megfelelően élje meg a párkapcsolatát. Bátorítani kell, hogy szólítsa meg, fiú esetén, hogy vigyen virágot stb. Ha a szülő odafigyel a gyerek életére, akkor azonnal észreveszi a változásokat. Ehhez nagyon nagy szülői bölcsességre és rálátásra van szükség.

— A gyerek számára nem csupán a szülő a minta, hanem a média, az utca és sok más, ami negatív hatást gyakorol.

— Sajnos ez így van. Hollandiában például a lakásépítéskor nem terveznek konyhát. Egy olyan világban nő fel a gyerek, ahol vagy rendelik az ebédet, vagy étterembe mennek. A gyerekből kihal, vagy nem is találkozik azzal, hogy anya főz. Nálunk is adódnak hasonló helyzetek. A problémák akkor jönnek, ha egy lány férjhez megy egy olyan fiúhoz, akinek az anyukája rendszeresen főzött, a házi ételekhez van szokva, és elvárja a feleségétől, hogy ő is főzzön. Azok a minták, amiket az egyik fiatal bevisz a házasságba, találkoznak azokkal a mintákkal, amelyeket a másik fél visz magával. Függetlenül attól, hogy az apa és az anya milyen beosztásban van, kell tudni apaként, anyaként, férjként és feleségként viselkedni.

Elek György