Az egykori szatmári iparosok mottójának jegyében — „Fárasztó munka után nemesítő szórakozást itt keresünk.” — szerveztek különleges kettős kiállítást az Iparosotthonban, felidézve a régi szakmákat is.

Úgy tűnik, a polgármesteri hivatalnak sikerült megfelelő „tartalommal” megtöltenie a felújítása óta többnyire üresen álló Iparosotthont — azt a csodálatos épületet, amely nemcsak történelmi épület, de Szatmárnémeti (morális, közösségi és társadalmi) történelmének testet öltött része is. Hiszen 1911-ben éppen azzal a céllal hozták létre (közadakozásból!) Tóásó Pál budapesti építész tervei alapján a 2900 négyzetméteres „otthont”, hogy legyen egy hely, ahol az emberek találkoznak, beszélgetnek, szórakoznak — s egykor igencsak élénk kulturális élet zajlott a falak között, könyvtár, játék- és biliárdterem működött benne, tárlatokkal, színi- és koncertelőadásokkal, és a nagyterem mennyezeti stukkóinak egy-egy iparosmesterséget jelképező figurái többek között Bartók Béla és George Enescu játékát is „hallották”. Ezt a korabeli kulturálisközpont-hangulatot idézi meg a tegnap nyílt kiállítás egyik része, míg a másik az egykori mesterembereknek és mesterségeknek állít emléket, bemutatva a régi kalaposok, bodnárok, asztalosok, tímárok, csizmadiák és szíjgyártók, kovácsok régi munkaeszközeit — apró érdekesség, hogy Szatmárnémeti legelső céhét 1513-ban alapították a szabók. Az emeleti kiállítóteremben látható tárlat szintén különlegességnek számít a maga nemében, ugyanis a szatmári festőművészet közel 100 évét öleli át az 1900-as évek elejétől szinte napjainkig, hiszen mint a megnyitón elhangzott: Szatmárnémeti a XX. század elején fontos képzőművészeti központ volt, és a Nagybányai Festőiskola megnyitását követően is jelentős központ maradt. Nem mellékesen a múlt század elején a művészek zömében a városnak és a közintézményeknek köszönhették egzisztenciájukat, hiszen tőlük kaptak megrendeléseket egy-egy alkotásra — legyen szó akár Popp Aurélról, akár a sajnos még napjainkban sem megfelelően elismert és értékelt Litteczky Endréről vagy akár Mohy Sándorról. „A sport tiszavirág-életű, a képzőművészet örök és univerzális nyelven beszél — a falakon magyar, román és zsidó származású művészek festményei láthatóak, ám végignézve őket nem lehet még csak sejteni sem, melyik festmény alkotója milyen nyelven beszélt, és nem is az a lényeges, hanem maga az alkotás” — fogalmazott a tárlatot összeállító Dumitru Păcuraru, megköszönve azon műgyűjtőknek, akik a tulajdonukban lévő szép alkotásokkal és tárgyakkal gazdagították a kiállításokat, amelyek összekötő kapcsa maga az épület, mely az iparosok kulturális központja is volt. A nagyközönség számára január elején nyílnak meg az Iparosotthon kapui, és a tervek szerint a kiállítások egész év végéig látogathatók lesznek.

Szabó Kinga Mária