A kelet-európai országokban élő emberek többsége most kezd rádöbbenni, hogy az 1990-es években végbement változások nem mindenben hozták azt, amire akkor számítottak. Abban az időben ugyanis nem kapitalizmust ígértek, hanem jóléti társadalmat. A kapitalizmusban adott ugyan a lehetőség mindenki számára, hogy megteremtse a maga jólétét — itt inkább az egyéni jólétről szokás beszélni —, de a kelet-európai ember még mindig nincs felkészülve a szabad versenyre, aminek a legfőbb tulajdonsága, hogy nem lehet mindenki győztes. Vitatható, hogy 1990 után mennyire tudtak vagy miért nem tudtak testvérkezet fogni azok az addig „elnyomott” népek, akik ugyanolyan körülmények között éltek és ugyanúgy vártak a változásra. Valószínű, hogy az adott lehetőség, lehetőségek nem elegendőek ahhoz, hogy az emberek azokat ki is tudják használni. A szabad versenyben inkább az egyéneknek vannak lehetőségeik, hogy kibontakozzanak, a kelet-európai országok egyéneit a sors közösségekké kovácsolta, mert a közösség megtartó erőnek számított. Abban az időben tudtuk, hogy miért félt a hatalom attól, hogy a közösségek megerősödnek, viszont ma is azt tapasztaljuk, hogy közösségromboló erők működnek közöttünk. A mai „jóléti társadalom” alakulásának folyamatában nagyszabású nevelő munkát végeznek bizonyos érdekcsoportok, amelyek úgy akarják szétverni a közösségeket, hogy az egyének számára nyújtanak segítséget. Szétszakítanak családokat: házastársakat, testvéreket, szülőt-gyermeket, igyekeznek úgy alakítani az életüket, hogy ne a szülők neveljék a gyerekeket, hanem azok intézményes oktatásban részesüljenek, szokják meg a függetlenséget és a kötődésnélküliséget. Van-e a ma emberében annyi értelem és érzelem, hogy rálásson a körülötte történő dolgokra? Ez a kérdés nyitott. Ha a válasz nem, akkor nincs mit tenni, bele kell nyugodni a sorsba. Ha a válasz igen, újabb kérdés merül fel: minden bizonnyal nehézségek árán, de meg akarjuk-e menteni a megtartó közösségeket?

Elek György