Nem szokványos monodrámát mutatott be a Harag György Társulat színművésze, Rappert-Vencz Gábor az Ács Alajos Stúdióban. A Klamm háborúja című kortárs német darab, osztálytermi színházi produkcióként is játszott előadás kapcsán beszélgettem a Klamm tanár urat alakító színművésszel.

— A Legjobb Ifjúsági Dráma díját nyerte el 2002-ben Németországban a Kai Hensel által írt dráma, ráadásul futótűzszerűen hódító útján levő szöveg Nyugat-Európa azon országaiban is, ahol a fent említett új színház-pedagógiai módszerrel, az osztálytermi színházzal foglalkoznak. Ki a célközönség és milyen témákat, jelenségeket érint az előadás?

— Gyakorlatilag 14-től 100 évig bárkinek ajánlható. Kétféle megvalósításban lesz látható. A színházi közegben játszott előadást a stúdióban tekintheti meg a színházi publikum, és az általad említett osztálytermi formával a tizenkettedikesek találkozhatnak majd. Ezeket az előadásokat az osztálytermekben egy beszélgetés követi majd, melyekre az osztályfőnökön és az iskolapszichológuson kívül Jánk Károly költőbarátomat is meghívtam, aki egyébként pedagógus is, hogy segítsenek a felmerülő kérdések, témák kibontásában. A legfontosabb és legérdekesebb téma ebben az előadásban, hogy alapvetően egy tanár és egy osztályközösség viszonyáról szól, de ugyanakkor szólhat bármilyen közösségről és a közösség irányításának a felelősségéről. Konkrétan arról, hogy egy hatalmi pozícióban levő ember döntése sokszor szörnyű következményekkel is járhat, meg lehet nyomorítani vagy kiemelni embereket. Bármilyen közösségben létezik ez a jelenség, ez a döntési kockázat, ahol van szabálykövetés, alárendelt-fölérendelt viszony. A kérdés az, hogy egy tanár, aki óhatatlanul hatalmi helyzetben van és ennek így is kell lennie, hogyan tud ma, 2016-ban a diákjaival olyan kapcsolatot fenntartani, ami mindkét fél számára jótékony? Minden gyerek egy személyiség, akivel megfelelő módon kell bánni, mindenki felé másképp kell közelíteni. Szerintem egy pedagógus akkor tud felelősen közösséget irányítani, ha ezt figyelembe veszi. És ez érvényes minden közösségre. Bár létezik egy közösségi tudat is, ahol a személyiség háttérbe szorul.

A felnőtteket azért érdekelheti ez az előadás, mert az ember életét nagyon mélyen meghatározza az a tizenkét év, amit az iskolában eltölt. És akárhány évesek vagyunk, élénken élnek bennünk a tanáraink képei, a hatás, amit gyakoroltak ránk, konkrétan a nevelésük. Voltak pedagógusok, akiket utáltunk, voltak, akiket szerettünk és természetesen, akikért rajongtunk. És egy tanár személyiségéhez kötődik, hogy egy tantárgyat meg tud szerettetni vagy épp ellenkezőleg, megutáltatni a diákokkal. Ez óriási felelősség. Be tudja-e vonzani a diákokat a tanár abba az érdeklődési körbe, amit tanít? Nekem minden elismerésem a ma tanító tanároké. Ma nagyon nehéz megtalálni, érdekeltté tenni a gyerekeket. A szabályrendszerek annyira fel vannak hígulva, hogy nehéz megfogni őket.

— Kivel áll harcban Klamm tanár úr?

— Nagyon sok mindenkivel. Elsősorban önmagával. De a tanügyi rendszerrel, a diákokkal, a kollégáival, a helyzettel, amibe belekerült, mindenkivel. Ez az előadás egy szelet az ő életéből. Egy olyan életszakaszban van, ami kritikus. Egy olyan helyzetbe kerül, amikor próbára tevődik. Kérdés marad az is az előadásban, hogy tud-e változni Klamm egy ilyen krízishelyzetben? Tovább tud-e lépni?

— Miért tartod fontosnak bemenni ezekkel a témákkal az iskolába?

— Mert alapvetően fontos bemenni ezekkel a témákkal. Ahogy már említettem, az iskolai előadások után az osztállyal tartunk egy beszélgetést az iskolapszichológus és az osztályfőnök jelenlétében a látottakról. Nyilván az előadás kivált bizonyos érzelmeket a diákokban és a pedagógusokban is. Talán a beszélgetésben kialakul egyfajta nyitott párbeszéd az iskolai kényszerhelyzetek szülte feszültségekről. Fontos lenne ezekről a konfliktushelyzetekről beszélgetni. Talán egy kicsit nyitottabbá válnak a beszélgető partnerek, amíg keressük a válaszokat. Ezeknek a beszélgetéseknek az lenne számomra a hozadéka, hogy kimondásra kerüljenek olyan burkolt dolgok, hogy például konkrétan mit tartanak jónak, mit rossznak az iskolában a diákok. Mitől kedvelhet meg egy tanárt egy diák, mi az, ami fontos és jó dolog az iskolai létközösségben. Mi az, amit egy tanárnak meg kell tennie és mi az, amit nem szabad megtennie, annak érdekében, hogy a diákjai elfogadják és közben a rendszer által megkövetelt tananyagot is leadhassa?

Nem lehet nem figyelembe venni a diákok véleményét. Építő véleményét. Mert — mondjuk ki — a kimondatlan problémák feszültséghez vezetnek.

— Az iskolai lét szabályrendszere, a tanár-diák viszony, az iskolai kényszerhelyzetek konfliktusokat rejtenek magukban, melyekkel akár volt vagy akár most diák az ember, találkozik. És ugyanígy a pedagógusok is. Ebben az előadásban válsághelyzetbe kerül egy ilyen tanár-osztály kapcsolat és a tanár, Klamm tanár úr pályafutására nézve ez végzetes következményekkel jár. Ebben a drámában Klamm elveszíti a csatát. Az életben ritkán van ez így. Miért veszíti el Klamm ezt a háborút? Mit követett el, mit rontott el?

— Nagyon sokat beszélgettünk Ovidiu Căiţa-val, a rendezővel erről a témáról, de magamban is sokat gondolkoztam erről. Előjön a felelősség kérdése. Ki a hibás, ki a felelős azért a mókuskerékért, amibe egy tanár kerül, amiben lehetetlen egy időn túl empátiával és józan ítélőképességgel viszonyulni az iskolai konfliktusos helyzetekhez? Klamm, ugye a teljesítmény alapján osztályozott, de figyelembe vette a gyerek személyiségét a jegyadásnál. Ez emberi dolog, hogy a tanár figyel arra, hogy a jeggyel buzdíthatja vagy épp ellenkezőleg, a túlzott önbizalmát kezeli egy diáknak. Ez így mehet évekig és aztán eljön az elfáradás, kiégés a tanár életében, amikor nem tudja már empátiával kezelni a diákokat. Belefárad, nincs már energiája, hogy felvegye minden diákkal az emberi kapcsolatot. Na, most már a tanárokra sokkal nagyobb nyomás nehezedik a tanügyi rendszer, az iskola működése és pontosan ennek a teljesítményorientált világnak a nyomása miatt. Talán a kiégés is sokkal gyakoribb jelenség a pedagógusok körében. Azt, hogy a döntései nyomán hova fajul valami, nem tudhatja előre senki. Klamm bukása ott kezdődik, hogy nem vállalja a felelősséget. Teljes mértékben elutasítja, hogy neki is része lehet az érettségi előtt álló lány öngyilkosságában. Megpróbálja megúszni a felelősségre vonást, pedig a lelke mélyén tudja, hogy neki is része lehet ebben a tragédiában.

— Volt-e a szerep megformálásában mintád? Hogyan építetted fel a Klamm figuráját?

— Nem volt mintám. Nagyon érdekes, mert ezt a darabot szánt szándékkal úgy választottam, hogy nagyon távol áll tőlem ez az ember. Maga a kifejezésmódja, a gondolkodása, az érzelemvilága. Ebből kifolyólag éreztem egy hatalmas kihívást, hogy megformáljam Klammot, főleg, hogy ez egy monodráma. Az elején úgy láttam, hogy ez a figura egy monstrum, egy szörnyeteg. Elítéltem és utáltam. És akkor, ahogy elkezdtünk konkrétan helyzeteket kibontani egy nagyon konstruktív próbafolyamat során a rendezővel, ahogy elkezdtünk vájkálni ebben az emberben, a mondatait kibontani, egyre inkább éreztem, hogy nem ilyen egyszerű, hogy ez egy rossz ember és ennyi. Hogy ide jutott, az a saját döntése. Valamikor nagyon jó tanár lehetett, aki az életét áldozta a tanításra, hatalmas hivatástudattal rendelkezett. Aztán megrekedt egy bizonyos szinten. Megszerettem a szereplőt, megpróbáltam emberivé tenni, az igazságát megtalálni. Nyilván egy tragédia folytán bukkan elő a személyisége, annak negatív oldalával együtt. Kinek a felelőssége, hogy ő maga ide jutott? Visszatérve magához a figurához, én megpróbáltam megragadni a szeme sarkában bujkáló embert. Hogy a nézők megértsék az emberi gyarlóságaival együtt.

— A darab dramaturgiája szerint az előadás működéséhez elengedhetetlen, hogy a nézők elfogadják azt a konvenciót, hogy ők a hallgatással lázadó osztályközösség, akik passzivitásukkal lázadnak Klamm ellen. Ki kell alakítanod egyfajta konok, passzív, negatív attitűdöt a nézőkben Klamm iránt. A hallgatás nem nehéz nézői szerep, de mi van, ha megszegik, akkor hogyan működik az előadás? Vagy mire kell ügyelned előadóként, hogy nehogy interaktívvá váljon az előadás. Főleg egy diákközösség esetében.

— Ez egy olyan helyzet, amire igazán sose lehet felkészülni. Pontosan ez a fajta kihívás, improvizációs lehetőség izgalmas lehet számomra is. Ez egy kockázatos vállalkozás. Hogy én, mint színész, hogyan reagálok erre? Klamm-ként kell reagálnom! Majd meglátjuk!

— Hogyan találtátok meg egymást a darabbal? Kik voltak az alkotótársak?

— Én már évek óta készülök arra, hogy lássuk, milyen egyedül átadni, egyedül figyelmet fenntartani, megkonstruálni mindent egy emberi sorsról! Ez szakmailag, emberileg is nagy kihívás. Kerestem az anyagokat és rá is bukkantam a Klamm háborújára. Ovidiu Căiţa-val már régóta szerettem volna dolgozni egy ilyen nagy horderejű előadásban, ez is összejött. Szabó Anna volt az előadás látványtervezője. És fontosnak tartom megemlíteni azt a családias hangulatot, amiben a próbák folytak. Az ügyelő-súgó Szabó Rita és a műszaki és technikai személyzet pozitív hozzáállása hatalmas támogatás volt. Ezúton is köszönöm a munkájukat!

Tartalmas feldolgozó beszélgetéseket és sok sikert kívánok az előadásokhoz!

Márk-Nagy Ágota