Erdei Péter Gyújtottam gyertyákat című kötetének bemutatója szombaton 15.30 órától lesz a Partiumi Magyar Napok keretében, a Kossuth-kerti Borudvarban. A kötetet bemutatja és a szerzővel beszélget Erdei D. István okleveles villamosmérnök. Erdei Péterrel beszélgettünk.

— Két évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy nem ír többet könyvet, néhány napja viszont megjelent a Gyújtottam gyertyákat című kötete. Mi késztette arra, hogy megírja ezt a könyvet?

— Való igaz. Néhány évvel ezelőtt azt tartottam, hogy amit ma megírhatsz, halaszd el holnapra, hátha akkor már nem kell megírnod. Ezt ma is így tartom, mégis sokszor érzem úgy, hogy valamit már tegnap meg kellett volna írnom. És akkor nem tehetek mást, írnom kell, mert az egyre gyorsabban változó világgal egyre nehezebben tartom a lépést. És ezzel nem vagyok egyedül, egy generáció gondja ez. Szusszanásnyira meg kell állnunk emlékezni és emlékeztetni, és azt remélem, hogy az utánunk következőket is meg tudom állítani néhány percre, és cáfolni tudom Kányádi Sándor egykori keserű megállapításait: „… nem kellünk mi múltnak/ nem kellünk mi mának/ kivált jövendőnek/ minket itt utálnak/ mert lejárt felezőideje…/ a vén ideáknak”. Ezért próbálom meg újra a lehetetlent: visszahozni, megőrizni valamit magunkból, amíg lehet. Ezért próbáltam könyvbe szedni megrostált emlékeimet. Ezért próbálom megmenteni a feledéstől az ERLUX húszéves munkájának a „haszontalan” szegmensét, azt, amit műemlékeink, templomaink, középületeink díszvilágításáért tettünk.

— Miért haszontalan?

— Ha röviden akarnék válaszolni, azt mondanám, hogy azért, mert nincs pénzben mérhető haszna. Nem jellemző rá az ár-érték arány, mert az értéke nem mérhető pénzben. Nem műalkotás, mert nem időtálló, gondoskodás nélkül néhány év alatt leamortizálódik. Nincs megtérülési ideje, a költséghatékonysága is nagyon viszonylagos. Sorolhatnám még a száraz meghatározásokat, de szerintem nem ez a lényeg. Hasznossága vagy haszontalansága a szűkebb vagy tágabb közösség hozzáállásától függ. Attól, hogy észreveszik-e. Attól, hogy fontosnak tartják-e. Attól, hogy vigyáznak-e rá. Attól, hogy a magukénak tartják-e. És itt a megvalósított munkákról van szó, a műemlékek, templomok, középületek dísz-, vagy ha úgy tetszik, az esti, az estélyi ruhájáról. Erről szól a most megjelenő kötet.

— Mit tartalmaz a kötet?

— Visszaemlékezéseket. Visszaemlékezéseket az alkotó munkáról, arról, ami a képek mögött van, a képekről és a hozzájuk vezető útról. Az elmúlt években, amikor számítógépes, telefonos háttérképnek ajánlottak többek között néhány szép esti fotót, mindig jólesett, mert minden megjelenésben azt véltem megerősítve látni, hogy a munkánk nem volt hiábavaló. A 2017. júniusi naptárkép azonban valami mást adott. Első pillanatban nem is fogtam fel igazán. Mert valóban szépnek látta, láttatta a fotós az utcarészletet. Szépnek, de számomra nyugtalanítónak. Néztem a képet, és egyre érlelődött bennem az elhatározás, hogy ezt a látványt meg kell mentenem az elkerülhetetlen feledéstől. Sokáig nem tudtam, hogy milyen módon tegyem, sokáig nem találtam a formát. Aztán a képek, a sorba rakott, kiválogatott képek adták az ötletet: ne róluk meséljek, hanem azt mondjam el, ami őket nézve eszembe jut. Ezeket a gondolatokat gyűjtöttem többé-kevésbé következetes rendbe. Százhatvan fénykép követelte időről időre, hogy tegyek félre mindent, és velük foglalkozzak. Nem volt könnyű, és nem is mindig sikerült, de pontot tettem a végére, és most újra azt mondom, hogy ez volt az utolsó. A nyolcvanas évekbeli próbálkozásokat leszámítva, húsz év munkájának a gyötrelmesebb, de valóban a legszebb részét illusztrálja ez a kötet.

— Mi maradt ki a kötetből?

— Sok minden, mert ebben a könyvben csak a díszvilágítással foglalkoztam, még a vele rokonságban levő közvilágítás is csak akkor került szóba, amikor közvetlen átfedés volt a két világítási forma között. Nem állt szándékomban, nem is biztos, hogy meg tudnám csinálni az ERLUX Kft. elmúlt húsz évének a leltárát. Annyiféle villanyszereléssel foglalkoztunk, annyi mindent meg kellett tanulnunk, mert a kicsi szatmári piac még az ERLUX-hoz hasonló kis vállalkozásoknak sem tesz lehetővé szakosodást. Nyolc-tíz-tizenkét villanyszerelővel és egy-egy villamosmérnökkel dolgoztuk végig a húsz évet. Friss diplomás mérnökként jött a céghez még a legelején Székely Pál és Német Sándor is 2004 szeptemberében. Együtt tanultuk a mesterséget velük és a szakképesítést nálunk szerző villanyszerelőkkel. Mert volt mit tanulnunk. Sok mindent csináltunk, sokszor teljesen idegen technológiai környezetben. Szereltünk benzinkutat, malmokat, pékségeket, készruhagyárat, asztalos- és autószerelő műhelyeket, lakóházakat, lakóparkot, kórtermeket, tantermeket, irodákat, irodaházakat, raktárakat, üzleteket, vendéglőket, szállodákat, kiállítótermeket, templomokat, elektromos fűtőberendezéseket, toronyórákat, harangvillamosításokat, parkok, terek, gyalogjárók közvilágítását és annyi minden mást. Évekig voltunk ott mindenütt a városban, és biztosítottuk az áramellátást, ahol „két fedőt összeütöttek”, kiépítettük az erre szolgáló rendszert, évekig díszítettük a várost és a város karácsonyfáit, csináltunk mindent, amire igény volt. Nem unatkoztunk, nem is mindenki bírta ki végig. Voltak, akik külföldre mentek, voltak, akik vállalkozásba kezdtek, voltak, akik máshol kerestek munkát. Egy „veterán” tartott ki mellettem, aki a folytonosságot jelenti, és aki nélkül ma sem tudnék boldogulni, Nagy József, aki annyi minden más mellett megtanulta a bogaraimat is elviselni. A könyv írása közben többször kellett magam rendre utasítani, hogy ne térjek el a tárgytól, hogy ezekkel ne foglalkozzak, mert úgy érzem, hogy ezek a „hasznos” dolgok nem tarthatnak számot közérdeklődésre.

— Miért tartja fontosnak, hogy a megye városaiban vagy akár kisebb településein történt fontosabb események megjelenjenek írott formában is az utókor számára?

— Vesszőparipám ez a kérdés, és csak látszólag nem tartozik a mai beszélgetéshez, mert aki múltidézésre adta a fejét, legyen az akár a közelmúlt vagy akár a saját múltunk, az elkerülhetetlenül szembetalálja magát a hiteles adatok hiányával. Sok mondatom kezdődik úgy, hogy „úgy emlékszem”, „már nem tudom”, „utánanéztem”, „talán”, „valószínű”. Általánosítva a dolgot szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy leszoktunk a naplóírásról, a személyes vagy munkahelyi határidőnapló sem mindig megbízható. Saját húsz-harminc éves múltunk sem idézhető fel tárgyilagosan, az emlékezés rostája sokszor hoz kellemetlen helyzetbe, ami pedig a múlt megszépítő ködébe vész, az csak véletlenül lehet tárgyilagos. Létünk egyik alapfeltétele az önismeret és önmagunk vállalása egyéni és közösségi szinten is. Ehhez nélkülözhetetlen a város, a vidék történelmének, gazdasági, szellemi és kulturális értékeinek a megismerése és továbbadása. Régi latin közmondás a Verba volant, scripta manent. Ma már kicsit rosszmájúan toldják meg, hogy: A szó elszáll, az írás megmarad, a Google nem felejt. Az lehet, de csak azt, amit valaki megírt, dokumentált. És nem mindegy, hogy ezt ki és hogyan teszi. Soha nem volt még ekkora az írástudók felelőssége.

Elek György