A Megváltó születésének ünnepére a jubileumi évben – mi, szatmárnémeti görögkatolikusok –, mint „a remény karácsonyának hírnökei” készültünk. Lelkünk betlehemi útját a megérkezés öröme hatotta át. A várakozás böjti vasárnapjain fellobbant egy-egy gyertya fénye, s vele csillag gyulladt számunkra.
Kerestük a jelet, amely elvezetett ahhoz a Krisztushoz, aki lelkünk újjászületésére hív, aki karácsonyra elhozta nekünk az üdvösséget, az isteni életet. Krisztus születésével számunkra is megnyílik az ég. Krisztus közénk jött, az égből a földre, s immár nem rejti a betlehemi barlang sötétje, hanem mindenki előtt világosan felragyog.
„Midőn az Úr Jézus a Szent Szűztől született, megvilágosította a mindenséget...” énekeljük szertartásunkban, majd így szólítjuk meg a születésnaposat „világosságot árasztván nekünk, Krisztus Istenünk, a te megjelenéseddel. Te világosság vagy a világosságtól, az Atyától való kisugárzás, mellyel mindenkit megvilágítasz.” A mi ünnepelni vágyó lelkünk pislákoló gyertyalángja karácsonykor egyesül az igaz Világossággal, s lélekben már felkészültünk a ünnepeltel való találkozásra.

Az ember keresi Istent, de nem találja, meg sem látja, fel sem fogja, pedig benne él és mozog. Pogány tudósoknak kell felvilágosítaniuk s helyes útra terelniük. Hiszen ők látták, s nem hagyták elveszni a jelet. Ezek a napkeleti csillagimádó bölcsek nem csak arra voltak kiváncsiak, hová vezeti őket az égen feltűnő jel: Istent keresték és Istennel akartak találkozni.
Látták a csillagot, ami vezette őket, s meglátták Istent. Az emberben van egy természetes vágy Isten látására, Akit csak a találkozásban lehet egészen megismerni. Ennek a randevúnak a vágya hajt bennünket, hogy azzal az Istennel találkozzunk, aki megmutatta a saját arcát, akinek a képére és hasonlatosságára lettünk alkotva. Bár ez a kép a bűnbeeséssel eltorzult, s mi rondítjuk tovább, aztán újból visszaigazodik ahhoz az eredeti ikonhoz, amilyenné alkotott Ő bennnünket.
Minden karácsonyunk egyik jelmondata lehetne: olyanná válni, amilyenné Isten alkotott bennünket. Szenteste egy kicsit mindig visszatérünk, hogy lássuk azt a tiszta arcot, amely a megtestesült Istenember képében jelenik meg. A találkozásban viszont nemcsak mi láthatjuk Istent. Az Ő befogadó tekintetében ott vagyunk mi is. Lát bennünket, talán jobban, mint mi saját magunkat. Amíg mi felszínesen tekintünk magunk köré, ő belénk lát, a szívünkbe, értelmünkbe, gondolatainkba, érzéseinkbe, életünkbe. Tárulkozzunk fel tehát ebben a találkozásban és engedjük hogy áthassonk Isten látása, már csak azért is, mert Ő is engedi láttani magát. Ő tisztán látja félelmeinket, bizonytalanságainkat amely mögé behúzódunk, szívünk álmait és vágyait, lelkünk háborgását, legmélyebb, legsötétebb perceinket, legnagyobb félelmeinket, a legmélyebb szükségeinket.

Annak ellenére, hogy emberekkel vagyunk körülvéve, mégis magányosak vagyunk. Mosolygunk mindenkire, de soha senkit sem engedünk a felszín alá, nehogy meglássák azt, akik igazán vagyunk. De Isten lát bennünket, karácsonyi kisded tekintetével. Sőt, engedi, hogy mi is meglássuk Benne a Teremtőt mindentudásával és mindenhatóságával, hogy felismerjük magunkat Benne. Nem ért meg a körülötted pezsgő élet? Az örömhír az, hogy Isten mégis lát bennünket, figyel ránk. Egyenesen a szívünk mélyébe lát. Sőt, túllát rajtunk.

A találkozásból pedig rátalálás lesz. Az Ő tekintetében észrevesszük, felismerjük és ráeszmélünk saját mivoltunkra. Rátalálunk elveszett önmagunkra, és fölismerjük helyünket a világban. Megváltozik életünk. Megváltoztathatjuk életünket, ahogy a betlehemi királyok is megváltoztatták életük útvonalát, telve célokkal, új feladatokkal. Újjászületünk. Isten tekintetében, a vele való találkozásban karácsonykor felismerjük újjáteremtett énünket. Ez az a titok, ami Isten és az én belső titkom marad, s késztet teremtményi hódolatra, imádásra.

Krisztus születik! Dicsőítsétek!

Áldott karácsonyt mindenkinek!

Pallai Béla
szatmárnémeti görögkatolikus parókus