Az emberiség soha többé ne adja fel emberségét! — hangzott a kérés a szatmárnémeti Nagyzsinagóga udvarán, ahol a 74 évvel ezelőtti deportálások kezdetére és az elhurcolt 18 863 zsidóra emlékeztek.

Nagyon sokan gyűltek össze kedden délután a Várdomb utcai Nagyzsinagóga udvarán emlékezni és kadisht, azaz gyászimát mondani a Szatmárnémetiből 1944. május 19. és június 1. között az auschwitz-birkenaui haláltáborokba deportált 18 863 zsidó gyermek, férfi és nő, idős és fiatal emlékére. A megemlékezők közül természetesen ez alkalommal sem hiányoztak az Izraelből érkezettek, s népes küldöttséggel képviseltette magát a Debreceni Zsidó Hitközség, valamint a Zilahi Zsidó Hitközség is, amelynek vezetője, Dan Has olvasta az imát az alig pár hónapja felújított kis imateremben, majd Adrian Beşa hitközségi elnök szólt az egybegyűltekhez a zsinagóga udvarán álló emlékműnél. „Emlékezni kell, hogy ilyen soha többet ne történjen, ne történhessen meg — s aki nem ismeri a történelmet, az megismételheti annak hibáit. A történelem 74 évvel ezelőtti, legsötétebb napjaiban minden ember másként reagált a szörnyűségekre, volt, aki segítette a pusztítást; a legtöbben közömbösek maradtak, közönyösen szemlélve, mi történik barátaikkal, szomszédaikkal, és lettek így csendestársak a pusztításban; de voltak olyanok is, igaz, kevesen, akik saját biztonságukkal és testi épségükkel nem törődve segítettek a zsidóknak. 1944 késő tavaszán alig egy hónap leforgása alatt Szatmárnémeti városának 20%-át elpusztították, kiirtották, és Szatmárnémeti sokkal szegényebb város lett. De ugyanez történt a megye sok más településén is, például az ugocsai községközpont Halmiban, ahol 1930-ban még a második legnagyobb lélekszámú közösséget alkották a zsidók, a második világháborúból pedig az egykori több mint 1000 fős halmi zsidóságból 96-an jöttek vissza — ennyien maradtak —, igaz, már nem sok időre, mert elindultak Izrael felé. Harcolni kell, hogy ilyen népirtás soha többé ne fordulhasson elő; emlékezni kell az elhurcoltakra, emlékeztetni kell gyermekeinket azokra a vészterhes időkre, és kérni Istent, hogy az emberiség soha ne adja fel emberségét” — fogalmazott Beşa.

Szatmárnémetiből — ahol az egyik legnagyobb és legkompaktabb erdélyi zsidó közösség élt két zsinagógával, mai napig híres jeshivával, 25 imaházzal, árvaházzal, kórházzal — és környékéről alig egy hónap leforgása alatt hat szállítmányban 18 863 zsidót hurcoltak el a haláltáborokba. A nagypiac helyén lévő szatmári gettóban május 3-tól majdnem tizenkilencezer zsidónak kellett embertelen körülmények között léteznie két hétig — sokan elhunytak itt, vagy öngyilkosok lettek —, a gettó lakóit pedig marhavagonokban szállították a különböző koncentrációs táborokba, többségüket Auschwitzba. Az első szállítmány 1944. május 19-én indult 3006 személlyel, az utolsó, a hatodik pedig június 1-jén 2615 személlyel. Az emberekkel teli szerelvények Kassán álltak meg — itt végződött a magyar és kezdődött a német hatóság hatásköre —, ahol a magyar csendőrségtől átvették őket az SS emberei, a kassai állomás főnöke pedig kimutatást készített az egyes szállítmányok létszámáról, jobb híján az ő feljegyzését használja a szakirodalom, amely 18 866, illetve 18 863 szatmári és Szatmár környéki deportáltról beszél.

A kadish, gyászima elmondását követően a megemlékezők néma menetben vonultak végig a régi központon, a Sugárúton, a vasúti síneken át (alig pár méterre attól a helytől, ahol anno a vagonrámpa állt) az ortodox zsidó temetőig, ahol ismét gyászmisét mondtak az elpusztítottak emlékére.

Szabó Kinga Mária