„Szomorú ez az emlékezés, mégis tanulságos” — a megbocsátás és kiengesztelődés keresztény eszményéről beszélt Schönberger Jenő püspök, a 75 évvel ezelőtt „malenkij robot”-ra elhurcolt szatmári svábokért bemutatott szentmisében, a többprogramos rendezvénysor elején.

Hetvenöt évvel ezelőtt az országból 80 000 embert, köztük 5000 szatmári svábot deportáltak kényszermunkára, szovjet munkatáborokba a második világégés lezárásakor — a hivatalos indoklás szerint azokért a károkért cserébe, amelyeket az ország hadserege a Szovjetunióban a második világháborúban elkövetett. A deportálásokról a kommunizmus évtizedeiben nemhogy megemlékezni, de beszélni sem volt szabad, a túlélők hallgatásra voltak kényszerítve — országos szinten első alkalommal 1995-ben Szatmárnémetiben tartották megemlékezést, Wendelin Fuhrmann római katolikus lelkész javaslata nyomán, s azt követően minden évben főt hajtottak. Szombaton, a deportálások 75. évfordulóján többprogramos rendezvénysorral emlékeztek a szatmári svábok történelmének legtragikusabb napjaira.

„Hetvenöt éve, hogy elindultak a vonatok a Szovjetunióba, a vagonokban ártatlan emberekkel, akik aztán sokat éheztek, szenvedtek. Sokan a kényszermunka alatt haltak meg, mások halálos betegen tértek haza. Ahogy 1990-óta évről évre, ma is rájuk emlékezünk” — fogalmazott szentbeszédében Schönberger Jenő megyéspüspök a Kálvária-templomban, az egykori deportáltakért, illetve az elhunytak lelki üdvéért tartott szentmisén. „Szomorú ez az emlékezés, különösen, hogy azok, akik ezt a szörnyűséget elkövették, ugyanolyan keresztények voltak mint az áldozatok, vagy legalábbis ugyanabban az Istenben hittek. És mégis, mekkora kegyetlenségre voltak képesek! Az olvasmányban az isteni bölcsesség kieszközöléséről hallottunk — Salamon bölcsességet kért, kérése pedig még Istent is meglepte. Minden cselekedetünk előtt vizsgáljuk meg, vajon helyes-e az, amit teszünk? Imádkozzunk a bölcsességért, amit a Szentlélektől kaphatunk meg. Ha gyakran imádkoznánk a bölcsességért és feltennénk magunknak a kérdést — helyes-e, amit cselekszünk? —, akkor talán nem követnénk el annyi bűnt, akkor nem lenne annyi háború és szenvedés. A bölcsesség forrása, Krisztus itt van velünk, az Eucharisztiában, minden szentmisében és szentségimádáson találkozhatunk vele” — mondta, megbocsátást kérve az egykori deportáltaktól és az utódoktól. „Ha ti nem bocsátotok meg, akkor ne várjátok, hogy Isten megbocsásson nektek. El kell teljen egy idő, mert emberi természetünk, bűnbe esett emberi természetünk nehezen engesztelődik, de tanuljatok meg megbocsátani, elengedni a másik adósságát. Nem tudom, a még közöttünk lévő deportáltak tudnak-e megbocsátani, tudják-e elengedni az adósságot és tudnak-e kiengesztelődni? De még ez sem elég, hiszen Jézus azt mondja: szeressétek ellenségeiteket. Tudunk-e imádkozni az ellenségünkért? Ha nem, nem tanultunk semmit a történelemből! Ne a harag, ne a fájdalom, hanem a szeretet és megbocsátás legyen a szívünkben. Merjük Isten szemével szemlélni a dolgokat és akkor észrevesszük a jót. Ha tanulunk az eseményekből, akkor nem fog fájni, hogy megtörtént — ehhez bölcsességre, Isten bölcsességére van szükség. A bölcsességet pedig Isten annak adja, aki kéri” — hangsúlyozta. A szentmisét követően Schönberger Jenő püspök, a jelen levő hivatalosságok, valamennyi sváb település polgármestere, a különböző szervezetek és közösségek képviselői koszorúikat helyezték el a Kálvária-templom udvarán található, sváb deportáltaknak emléket állító táblánál.

„Minek ez a felhajtás?”

A rendezvénysor a megyei múzeumban folytatódott, annak a rendhagyó kiállításnak a megnyitójával, amely nem csak a korabeli, oroszországi munkatáborokban készült, kevés fényképet, a légerekről készült rajzokat-grafikákat, egy-egy megmaradt tábori lapot mutatott be, de a sváb falvakban felállított emlékműveket is, köztük a 'legsűrűbben teleírt' szaniszlóit, amelyre több mint 400, vétlenül elhurcolt településbeli neve vésetett fel.

Mint elhangzott, 1945-ben több mint 80 000 romániai németet (szászt, svábot, cipszert) hurcoltak el kényszermunkára, a Szovjetuniónak nyújtandó „természetbeni jóvátételre”, és amellyel az 1945. február 4–11. közötti jaltai konferencián a szövetségesek egyetértettek. Viszont nem értették „Minek ez a felhajtás a romániai szászok és mások Oroszországba deportálása miatt?” — ahogy azt Winston Churchill brit külügyminiszer híressé vált mondatában megfogalmazta, aki a kelet-európai németek munkára elvitelét a szovjetek jogának tartotta, s úgy vélte, azoknak valóban joguk van azt tenni a megszállt országokban élő németekkel, amit csak akarnak. Bár Románia és a szövetségesek 1944. szeptember 12-én kötött fegyverszüneti egyezménye nem tartalmazott semmilyen rendelkezést, illetve titkos záradékot a munkaerő biztosításával megvalósítandó jóvátételről, Sztálin más jóvátételi intézkedések mellett 100 000 román állampolgárt igényelt a Szovjetunió újjáépítéséhez, és megkezdődött az összeírás. 1945 szilveszterének napján a Szovjetunió, — a Romániát ellenőrző Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében — átadta a román kormánynak a 31-es jegyzéket, amely azt a követelést tartalmazta, hogy bocsássák a Szovjetunióban végzendő munkák rendelkezésére a 17 és 45 év közötti német férfiakat, illetve a 18 és 30 év közötti német nőket, a várandósok, az egy évnél kisebb gyermekesek, illetve a munkaképtelenek kivételével. Nicolae Rădescu kormányfő január elején a diplomáciai képviseletek útján jogi, gazdasági és humanitárius érveket felhozva, I. Mihály király pedig memorandumokban tiltakozott a Szovjetunió jogellenes eljárása ellen a brit és amerikai kormánynál — elsősorban a fegyverszüneti megállapodásra hivatkozva, amely nem tartalmazott rendelkezést a munkaerő rendelkezésre bocsátásáról. Követeléseik süket fülekre találtak — és megkezdődtek a deportálások. Január 11–16. között 30 336 erdélyi szászt vittek el (ez az 1941-es népszámlálás szerinti lakosság mintegy 15%-a), közülük minden harmadik deportált a Donyeck-medencei, a Don menti területeken és az Uralban lévő munkatáborokban halt meg — ezzel a már 800 éve Erdélyben élő s anno az erdélyi magyarokkal és a székelyekkel megalakított három nemzet uniójának tagja, az erdélyi szász közösség (akaratán kívül) megindult azon az úton, amely rövid távon az orosz munkatáborokba, hosszabb távon azonban a szinte teljes felszámolódáshoz vezetett; január 14–16. között mintegy 33 000 bánáti svábot deportáltak — a „málenkij robotot” körülbelül 5000 bánsági sváb nem élte túl. A magyar nyelvterületi legkompaktabb sváb tömbközösség, a szatmári svábok deportálása már január 2-án megkezdődött — a harminckét településről közel 5000 embert hurcoltak el, s voltak közöttük magyarok és románok is, ugyanis az oroszok nem találtak annyi sváb nemzetiségű lakost, amennyi lefedte volna a településre eső kvótalétszámot. Az 1948–49-ig tartó kényszermunka éveiben majdnem ezren pusztultak el az embertelen körülmények, járványok és munkabalesetek miatt. „1944 Karácsony első napja volt, a háború mely oly sok szenvedést okozott, még nem ért véget. A harangok szentmisére hívták a hívőket. A templom zsúfoltságig megtelt. A szentmise nagyon szép volt, az emberek a békéért imádkoztak. Sok svábnak az utolsó Karácsonya volt hazájában. Senki nem sejtette, milyen veszélyek jönnek” — írja visszaemlékező levelében a munkaszolgálatot megjárt Julius Hager — ma már mindössze 45-en élnek még deportáltak közül, s négyen vállalták, hogy Florin Bresoiu kamerája előtt mesélnek az összegyűjtésről, a marhavagonokban majd' egy hónapig tartó utazásról, a bányákban, homokkitermelőkben töltött évekről, könnyes szemmel emlékezve az embertelen körülményekre, a folyamatos éhezésre (volt amikor cukorrépát loptak a földekről s azt nyersen, a zsenge füvet megfőve ették), az átélt szörnyűségekre, a meghaltakra, a betegségekre, amelyeket csak azért kellett elszenvedniük, mert svábok voltak.

Szabó Kinga Mária