Dr. Szakály Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság, az MTA Történettudományi Bizottságának tagja, a Szent István Kör meghívására érkezik hétfőn Szatmárnémetibe.

— Napjainkban akkor képviseljük hitelesen a Szent István-i örökséget, ha az emlékezés és hálán kívül az érték és nemzetmentő munkát is folytatjuk. A magyar történelem sorsfordulói azt bizonyítják, hogy a nemzet a hit és az összetartozás ereje és a tettek által született meg és éli azóta is napjait. Még akkor is, ha ezek ellen nem akarnak szűnni a támadások. A gáncsoskodás ellen nem vagdalkozni, megsértődni vagy bosszút állni kell, hanem tartani az irányt, menni tovább a saját utunkon: a Szent István-i úton. Ön szerint mennyire járható ma ez az út?

— Az út mindig nehezen járható, de ha van őszinte elhatározás és ragaszkodás az elvekhez, akkor azon végig tudunk menni. Ha belegondolunk, hosszú évszázadok során a magyarságnak soha nem volt könnyű és egyszerű a helyzete a Kárpát–medencében s mégis át– és túlélt sok mindent. Azt tartjuk, hogy első koronás királyunk István — aki szentté avattatott — reálisan mérte fel a magyarság lehetőségeit a korabeli Európa közepén és megtalálta azt a megoldást, amely a meg- és fennmaradásunkhoz vezetett. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy voltak — és sajnos vannak ma is — olyanok, akik szívesen „letaszítanának” bennünket az útról, lennének ötleteik arra vonatkozólag, hogy mit és hogyan tegyünk. Magam úgy vélem, hogy a magyarságnak — a jelenlegi határainkon belül és kívül élőknek egyaránt — azt kellene megérteni, hogy a múltra építkezve, onnét példákat átvéve, együttesen kellene tennünk azért, hogy valamennyiünknek jó legyen. Nem vagyok annyira naiv és álmodozó, hogy azt gondoljam mindenkinek egyformán jó minden. Vannak akik jobban járnak és vannak, akik rosszabbul, de az előbbieknek kötelessége kellene legyen odafigyelni az utóbbiakra. Ha ezt megtesszük, közelebb kerülünk ahhoz, hogy valóban egymásért felelősséget érző nemzet tagjainak tekinthessük magunkat. Lehet, hogy egykoron voltak akik így gondolkodtak, és nem kizárt, hogy az ő munkájuknak köszönhetően beszélhetünk ma arról, hogy milyen úton is kellene előremennünk.

Még kell tanulni

— Ha végiggondoljuk a magyar nemzet történelmét, számos emlékezetes, sőt dicső eseményt idézhetünk fel a honfoglalástól kezdődően, Szent István sikeres államalapításával folytatva, Károly Róbert Magyarországot európai hatalommá emelő politikáján és a magyar végvári vitézek kereszténységet védő hősiességén át, egészen 1956–ig, amikor egy kis ország népe az akkori legnagyobb szárazföldi katonai erővel rendelkező birodalommal szembeszállva vívta ki a demokratikus világ elismerését. Mit tanult a magyar ember saját történelméből, és mi az, amit még meg kell tanulnia?

— Azt gondolom, hogy sokat tanultunk, de nem eleget. Ma is büszkén emlegetjük a múltat és néha szomorúan utalunk arra, hogy a „nyugat” nem elég hálás nekünk. Azért ne feledjük el, hogy az oszmán-török birodalom világbirodalom volt. Egy olyan birodalom, amely ellen a korabeli Európa szinte teljes gazdasági és katonai erejére szükség lett volna, hogy ne igazán tudjon túllépni Konstantinápolyon túlra. Az előnyomulásuk megakadályozására tett kísérletek szinte mindig kudarccal zárultak. Hunyadi János és részben Hunyadi Mátyás sikerei elodázták, de meg nem akadályozták az oszmán–török előnyomulást Európában. A korabeli Magyarország európai nagyhatalom volt, de egyre gyengülő. Gazdasági, katonai ereje meg sem közelítette az oszmán-törökökét és mégsem meghódolt, hanem harcolt. A reménytelen helyzetben is kiállt a szó leghitelesebb értelmében is a csatamezőre. Mohács a hősi helytállás példája volt, amely a vereség ellenére is példát kellene hogy adjon. S hogy miből? Elszántságból, hazaszeretetből, a nemzetért való önfeláldozásból. Utólag sem nyerhetjük meg természetesen a mohácsi mezőn lefolyt ütközetet, de tanulhatunk mindazoktól és azokból, akik ott voltak és ahogy a dolgok történtek.

A korona határ

— A Szent Korona az alkotmányos közhatalom szimbóluma. A nemzet önállóságának, függetlenségének, politikai életének a megszemélysítője. A „corona” szó gyakran szerepel okleveleinkben „határ” értelemmel. A Szent Korona tehát valójában a „szent határ” megjelölést is magába foglalta. Ez a „szent terület” nagyjából a Kárpát–medencével volt azonos. A fentiek következtében a magyar királyság területén minden birtok gyökere a Szent Koronából eredt /radix omnium possesionum/. Aki az apostoli királyság földjéből részt kapott, a Szent Koronából bírt egy darabot. Ez égi jogot és kötelességet jelentett, hiszen Isten jelenlétéből őriztek őseink valamit. Ön hogyan látja, a megcsonkított Magyarország határain kívül rekedt magyarok meddig képesek őrizni Szent István örökségét? Mi az, amire szükségük van, hogy ne veszítsenek csatát?

— Lehet, hogy megmosolyognak: összefogásra! Valamikor 2001 és 2004 között, a Duna Televízió alelnökeként többször megfordultam Szatmárnémetiben és egy előadás, majd az azt követő beszélgetés során is azt mondtam — lehet, hogy az azóta eltelt tíz esztendő után csak a tartalmat idézem és nem a pontos mondatokat — nekünk, magyarországiaknak az a kötelességünk, hogy azt támogassuk, amit a határainkon kívül élő nemzettársaink megfogalmaznak azokban az országokban, ahol élnek. Itt, avagy ott kell egymással megvitatni a dolgokat, és azt közösen képviselni. Egy idősebb férfi akkor azt mondta nekem: Alelnök úr, akik Pestről jönnek nem így beszélnek. Azt válaszoltam — és mondom most is — sajnos. A Kárpát–medencében Magyarország határain kívül élő magyarok nagyon nehéz helyzetben vannak. A második világháború utáni asszimiláció és migráció messze felülmúlta az azt megelőző időszakot és úgy látom számos területen fel is gyorsult. S mit lehetne tenni: élhető világot teremteni a szülőföldön. Munkahely, anyanyelv, kultúra, összetartozás, megmaradás. Nagyon nehéz egy, a kisebbségi sorsot soha meg nem élt személynek azt mondani: a szülőföldön maradást kell választani! Lehet, hogy ha ő kényszerülne olyan helyzetbe, mint sok millió nemzettársa, maga is a szebb élet, a remélt boldogulás jegyében hátat fordítana a szülőföldnek, pedig nem szabad(na). Ha elhagyjuk őseink földjét, egy idő után már turistaként sem megyünk oda vissza. Mi pedig ne turisták, hanem hazafiak legyünk a saját szülőföldünkön! Megértőek, toleránsak, de a jogainkért mindent megtenni képesek.

Megosztottság

— Most jelen van ugyan a Szent Korona, megtekinthető az Országházban, ahol jobb helyen van, mint a múzeumban, de valójában jogaiba kellene visszahelyezni, és úgy viszonyulni hozzá, mint ahogy eleink. Akkor ugyanis nem volt közszemlére kihelyezve, közönségessé téve, hanem mint a nemzet szíve dobbanása időnként megjelent a közösség számára fontos eseményekkor, vagy a király koronázásakor. Most nincs visszahelyezve a jogaiba, Magyarország pedig teljes mértékig megosztott. A mai viszonyok között nagyon nagy a széthúzás, amit irányítottan keltenek. Elképzelhető, hogy lesz magyar egység, vagy ha nem pusztultunk el a háborúk idején, most fogunk elpusztulni, békeidőben?

— Ez idáig is igyekeztem azt sugallni, hogy egységre van szükségünk. Természetesen álom, hogy mindenkor mindenki ugyanazt akarja — talán a sportversenyek a kivételek, hogy a nemrég befejeződött londoni olimpiai játékokra is utaljak —, de nem lehet, hogy ne vegyük észre, csak így lehetséges. Összefogó nemzetté kellene válnunk a széthúzó helyett. S van valami, amiről csak ritkán beszélünk. Fogyunk, s ha nem tesz valamit a fiatalabb generáció, akkor valóban bekövetkezhet a kérdésben megfogalmazott „esemény”. Illyés Gyula egykoron válaszolt Herdernek. Ma szavak mellett tettekkel is válaszolni kellene. Ha gyermekeink nem vállalnak és akarnak magyarrá nevelni három-négy gyermeket a családjukban, akkor lehet, hogy hiábavaló volt szentté avatott királyunk több mint ezer esztendővel ezelőtti erőfeszítése.

Változás előtt

— Kétségtelen tény, hogy ha valakit az éghez kötöttek — márpedig, bennünket igen — akkor valahogy minden egy sajátos törvény szerint valósul meg. A világ tényleg változás előtt áll, Magyarország tetszhalott állapotból már kikerült, 10–15 millió magyar már nem akar úgy élni, ahogy eddig élt, csak azt nem tudja, hogyan szeretne. Ahhoz, hogy Magyarország felálljon, lelkileg kell hogy megtörténjen a változás. Nekünk nincs fegyverünk, nincs pénzünk, lelki fegyvert kell használnunk, lehetséges, hogy ez sokkal erősebb, mint a fizikai fegyver vagy akár a pénz?

— Mindig hivatkozunk a lélek erejére, s helyesen tesszük. Pénz, erős akarat és kitartás nélkül azonban nagyon nehéz. Viszont tiszta lélek nélkül, erkölcsileg „lenullázottan” nem lehet előrelépni. Gondoljunk bele — és megint a történelem, a múlt — honnét kellett talpra állnia a megcsonkított, kifosztott, megalázott Magyarországnak 1920 után. S talpra állt. 1938–ra Európa középmezőnyéhez zárkózott fel, a korabeli Európával összevetett gazdasági mutatói jobbak voltak, mint a mai Magyarországnak 2012–ben. Ezen is el lehetne gondolkodni, hogy vajon mi történt. Akkor az oktatás, a kultúra, a szociális kérdések megoldása prioritást élvezett. Nem volt ideális — kérdés létezik–e olyan? — a két világháború közötti Magyarország társadalmi berendezkedése, de mégis képes volt az ország jelentős eredményekre. Voltak olyan kérdések, amiben nem volt megosztottság: Trianon ugyanúgy fájt a jobboldalinak, mint a baloldalinak, kereszténynek, ateistának és zsidónak. Mindenki felelősséget érzett azokért, akik a határokon kívülre kerültek, mert ők is ahhoz a nemzethez tartoztak, amelyet magyarnak mondanak.

Magyarságpolitika

— A körülöttünk zajló világ átalakulóban van és jelentős átalakuláson megy keresztül a Kárpát–medence magyarságpolitikája is. A nemzeti érzések reneszánsza azonban nemkívánatos jelenségeket is visz a politikába és a mindennapjainkba. Hogyan tudnánk legyőzni ezeket a jelenségeket?

— Őszinteség, a múlt kritikus vállalása és a megismerése, mások megértése. S mindez azzal az igénnyel, hogy ugyanígy tegyenek ők is. Lehet elfogadni és tisztelni egymást, akkor is, ha mások vagyunk, mert végül is valamennyien emberek, teremtett lények vagyunk, akik lehet, hogy egykoron majd fájdalmasan kell hogy szembesüljenek gyarló tetteikkel. Ne azt várjuk, hogy majd egy másik világban szebb és jobb lesz. Tegyünk azért, hogy már itt és most is olyan legyen a létezésünk. Lehet, hogy álom, de talán megvalósulhat. Ezért kellene minél többet tennünk, közösen, tanulva a múlt tévedéseiből.

Elek György