A piarista nővérek nagykárolyi letelepedésének tízéves évfordulóját ünnepelték augusztus 24-én. Nm. és Ft. Schönberger Jenő püspök mutatott be szentmisét, melynek keretében hálát adtak azokért a kegyelmekért, amelyek egy évtized alatt érték a közösséget.

A Kalazanci Szent József templom búcsújára felvezető triduum harmadik napján, vasárnap este hét órától adtak hálát a piarista nővérek a nagykárolyi letelepedésük óta eltelt tíz évért. A hívekkel telt templomban a nővérek tisztelői, barátai, segítői előtt Nm. és Ft. Schönberger Jenő püspök mutatott be a jelen levő paptestvéreivel szentmisét. A bevonulást követően hálát adott a kegyelmekért, amelyek a piarista nővérek közvetítésével érték a közösséget, emlékezett a tíz évvel ezelőtti letelepedésre, az azóta eltelt időre, annak eseményeire — a család típusú gyermekotthon és a napközi megalapítására, fejlődésére — valamint a kongregáció 125 éves évfordulójára.

Ft. Ruppert József piarista atya prédikációjában a triduum elmélkedéseit folytatva az Istennel való találkozásról beszélt. Mint kiemelte, a szeretetnek kell dominálnia bennünk, a krisztusi szeretetnek kell irányítania az életünket. „Ha magunkat tisztességes embernek készítjük, és megtaláljuk a szeretetben a harmóniát az embertársainkkal, akkor meg kell találnunk a helyes kapcsolatot az Istennel is, és ez talán a legfontosabb. (…) Mindannyian érezzük, hogy az Istennel való találkozásnak a legszebb és legismertebb formája az imádság. Csak sokszor nem tudjuk, hányszor vagy mikor kell imádkozni? Ha úgy érezzük kötelező, akkor már nem is igazi imádság, az ugyanis szeretetből kell hogy történjen, ahogy az anya a gyermekére szokott gyakran gondolni. A fontos, hogy találkozzak lélekben Istennel.

De Ő annyira szeretett minket, hogy egészen közvetlen módon akart velünk kapcsolatban maradni, és aki ott van a szentmisén, az az Úr testét kapja meg a szentáldozásnál. De a szentgyónásban is találkozunk Vele, amikor megvalljuk bűneinket a javulás szándékával, nagyon sokan pedig a szenvedésben találják meg Istent: rádöbbennek, hogy valóban egy test tagjai vagyunk, és ha az egyik szenved, a másik is szenved vele, és a szenvedéseket felajánlhatjuk másokért, hogy nekik könnyebb legyen. A testvéri szeretetnek milyen gyönyörű példája ez… És hát, testvérek, a legnagyobb lehetőség a találkozásra Istennel, túl az imádságon és a szentségeken, amikor eljön az életünk vége. Az emberek nem szeretnek beszélni a halálról, pedig ez elkerülhetetlen, nem egy tragédia, nem valaminek egy szörnyű vége, hanem egy boldog kiteljesedésnek a kezdete. Ne feledjük, amit Jézus mondott, hogy Ő velünk marad minden nap, a világ végezetéig.”

Szentbeszéde végén a piarista nővérek tanúságtételét emelte ki: „A nővérek ünnepén hálát adunk azért, hogy a szeretet csodájával egy kicsit megváltoztatták ezt a várost és tanúságot tettek arról, hogy szeretettel meg lehet változtatni a világot. Válaszoljunk nekik azzal, hogy megpróbálunk jobb keresztényekké lenni, a szeretet nagy példáját látva, önmagunk átalakításával, jobbá tételével, Krisztusi szeretettel, komoly, imádságos élettel készülünk és élünk ezen a világon.”

Az áldozás után Tünde nővér imában adott hálát az eltelt időért, Schönberger Jenő püspök elismerő oklevelet adott át a piarista általános rendfőnöknőnek köszöntve a kongregációt évfordulója alkalmából, valamint a nagykárolyi nővéreknek, megköszönve a tízéves szolgálatot és az áldozatokat. A közösség virágokat adott át a nővéreknek, a búcsúnyeréshez szükséges imák közös elmondása után pedig, a templomból kilépve még sokan odaléptek Judit nővérhez, megszorítani a kezét.