A bogdándi néptáncos-seregszemle a régió legjelentősebb néptánctalálkozója, amely idén is minőségi szórakozást és feltöltődést nyújtott azok számára, akik vasárnap a Tövishátra látogattak — és megállapíthatták: táncosutánpótlásban nincs hiány a megye ékkövének számító vidéken.

Libbentek a szoknyák, repültek a pántlikák, csattantak a tenyerek a csizmaszáron és taps formájában is, és „porzott a padló” a közel 350 táncos lába alatt, akik vasárnap déltől késő délutánig ropták a különböző táncokat Bogdándon — nemcsak a színpadon, de előtte, mellette s még a dombokra felszaladó utcákon is tánclépésben jöttek-mentek. A huszonnyolcadik alkalommal megszervezett néptáncos-seregszemlére Szatmár megye minden szegletéből — és annak határain túlról is — érkeztek magyar, sváb, roma, román tánccsoportok, valamint az ukrajnai Visk városának népdalosai, a Tövishátra érkező vendégek pedig a méltán híres béles és egy-egy pohár jóféle bor elfogyasztása mellett élvezettel hallgatták a muzsikát no meg a bogdándiak ízes magyar beszédét.

Lassan három évtizede, huszonnyolc évvel ezelőtt tartották az első néptánctalálkozót a tövisháti dombok között, két világ — Szatmár és a Szilágyság — határán, egy olyan ember fáradhatatlan kitartásának köszönhetően, aki talán nem is remélte, hogy álma ilyen naggyá nő, s hogy a bogdándi néptánctalálkozó mára már nemcsak a régió legnagyobb néptáncos-seregszemléjévé, de legrangosabbjává is válik. És amelyre idén is nagyon sokan voltak kíváncsiak, s a szervezők figyelmességének köszönhetően — ugyanúgy, mint az előző években — olyanok is eljuthattak a helyszínre, akiknek nincs autójuk, hiszen kora délelőtt ingyenes autóbuszjárat indult Szatmárnémetiből, így sokkal több néptánckedvelő és hagyományszerető nézhette meg több száz táncos virtuskodását. Az eseménysor — mint lassan már két évtizede — főhajtással kezdődött: Sipos Lászlóra, a néptáncfesztivál 1999-ben elhunyt megálmodójára és elindítójára emlékeztek, s elhelyezték a kegyelet virágait a róla elnevezett magyar néprajzi múzeum falán lévő emléktáblájánál. Annál a hangulatos, fehér falú, tornácos, piros muskátlis múzeumháznál, amely szintén Sipos Lászlónak köszönheti létét, hiszen már 1982-ben elkezdte az anyaggyűjtést, és a jellegzetes tövisháti magyar parasztház 300 tárgyat őriz — bútorokat, kerámiatárgyakat, bogdándi szőtteseket, háztartási eszközöket.

A főhajtást követően a fellépő tánccsoportok zöme, a meghívott vendégek és természetesen a helybéliek népdalokat énekelve vonultak fel a domboldalban lévő színpadig, ahol elsőként Bojan Aurel polgármester üdvözölte „Bogdánd hűséges barátait” és mindenkit, aki jelenlétével megtisztelte ezt a rendkívüli eseményt, amely a helyiek számára nagy büszkeség és ékes példája a toleranciának, a békés egymás mellett élésnek és egymás tiszteletének. „Vitathatatlan tény: a Tövishát földrajzilag a Szilágysághoz tartozik, de fél évszázada Szatmár megyéhez tartozik — mondjam inkább úgy: Szatmár megye ékköve, ahol a néphagyományok, a tánc és a muzsika elválaszthatatlanul hozzátartozik az emberek mindennapi életéhez. Itt, a hepehupás dombok között nem kell ápolni a hagyományt, mert messze nem ápolásra szoruló beteg, hanem igencsak életerős, és nemcsak múltja és jelene, de jövője is van — elég csak a sok gyermekre pillantani, hiszen nincs is olyan tövisháti település, amelynek ne lenne soktagú néptánccsoportja” — fogalmazott a néptánctalálkozók hosszú évek óta elmaradhatatlan vendége, Pataki Csaba megyei tanácselnök.

A köszöntők után elkezdődött a rendezvény főszereplőinek, a néptáncosoknak a fellépése, akik közel hatórás műsorral kápráztatták el a nézőket: tövisháti, szilágysági, szatmári, avasi, sváb, kalotaszegi, sóvidéki „hesspávázós”, cigány, széki, mezőségi táncokat ropva. Egymást váltották a színpadon a bogdándi Rozsmalint, a zilahi Terbete, a lelei Nemesek, a szilágyszéri Kukurók, a hadadi Kicsi Akácvirág és Akácvirág, a szatmári Fekete Rózsák, a nagykárolyi Rekettye, a mezőpetri sváb tánccsoport, a szatmári Német Demokrata Fórum Gemeinsam csoportja, a Hagyományőrző Forrásközpont Szamoshát és Doruri Sătmărene csoportja — és természetesen az egri Csodaszarvas, valamint az avasújvárosi Bokréta, amelynek tagjai nem mellékesen idén is meghívottjai a jubiláló Erdélyi Táncháztalálkozónak. A tavalyi, Szatmárt első alkalommal bemutató, szatmári csárdásból, verbunkból, gyorsból és népdalból álló koreográfiája annyira elnyerte a szervezők tetszését, hogy most is várják őket szeptember 14–16. között Udvarhelyen.

A néptánctalálkozó különleges színfoltja volt (a valóságban és képletesen is) az ukrajnai Visk városából érkezett Bereghinia kórus — a tanárnők felpörgetett ritmusú ukrán népdalokat énekeltek, míg a zenész gyerkőcök jól ismert magyar népdalokat is megszólaltattak a harmonikán, hegedűn — a nézők nagy örömére, akik közül sokan énekelték halkan vagy hangosabban a színpadon szóló népdalokat, és moccant a lábuk egy-egy ismert ritmusra. De moccant a fellépők lába is — nem csupán a színpadon, hanem a domboldalra felkapaszkodó utcákon is tánclépésben jöttek-mentek.

 Szabó Kinga Mária