A teraszok városa — sokan és sokszor emlegetik így Szatmárnémetit, s távolról sem alaptalanul, hiszen a régi vagy új központon végigsétáló látogatóknak, de maguknak a városlakóknak is kellemes („békebeli és mégis élettel teli”) látványt nyújtott az egymást érő, örökzöldekkel-virágokkal elválasztott kisebb-nagyobb teraszok sora, s az asztaloknál kávézó, söröző, beszélgető emberek.

Merthogy a szatmáriak teraszosak — februárban már az első bátortalan napsugár kicsalja őket a teraszokra, s ha elfogadható az időjárás, még akkor is a szabad levegőn való ücsörgést választják, ha október végét mutatja a naptár. Most azonban hiába ragyog a nap, senki nem ül a teraszokon, merthogy teraszok sincsenek — és hiányukban valahogy kopárnak és elhanyagoltnak tűnik a korzó, a színház utcája, kiábrándítóan lepukkantnak a Csizmadiaszín környéke a kisasztalok nélküli pódiumokkal, üres faállványzatokkal.

Persze az elhanyagoltság érzését keltő látvány mögött sokkal mélyebb gondok, komoly megélhetési problémák húzódnak, hiszen a kényszervendéglőzár sok cég megélhetését tette kockára, veszélyeztette és veszélyezteti fennmaradását, s teljesen érthető, hogy az államfő és a miniszterelnök azon bejelentését, miszerint a vendéglátóipari egységek nem nyithatnak ki május 15-től, hatalmas felháborodás és értetlenkedés fogadta, annál is inkább, mivel a szállodák/panziók megnyithatják kapuikat a vendégek előtt.

„Miért rosszabb vagy nagyobb veszélyforrás egy vendéglő, mint egy szálloda? Váratlanul és nagyon rosszul érintett bennünket, amikor március közepén egyik percről a másikra bezárták ezt a szektort, nulla lej lett a bevételünk — és ennek lassan már több mint egy hónapja. Ha csak annyi engedményt tennének, hogy a teraszunk, pontosabban a kerthelyiségünk működhessen, már az nagyon jó lenne — nálunk nyáron amúgy is csak itt zajlik az aktivitás, magába az étterembe olyankor „szaladnak be” a vendégek, ha épp esik az eső vagy nagyon rossz az időjárás” — magyarázza megkeresésünkre Pásztor Zoltán étteremtulajdonos. Kifejti azt is, hogy egy vendéglőben semmivel sem nagyobb a megfertőződés veszélye, mint például egy gyárban, a szalagsor mellett — a konyhán kesztyűben, maszkban dolgoznak, így vinné ki a rendelést a pincér is, az asztalokat pedig el lehet úgy helyezni, hogy meglegyen a 2–2,5 méteres távolság a vendégek között. „Ráadásul az ebben a formában tervezett enyhítési csomag súlyosan diszkriminatív: megengedi a nyaralást, lehet szállodába menni — de enni hol fog a szobalakó? Viszi magával otthonról halkonzervet, szalonnát? Mert a szállodai éttermek is zárva vannak — ha pedig azokat kinyitják, az a legvastagabb diszkrimináció, ami az iparágban történhet” — mondja.

Hasonló gondolatokat fogalmaz meg Huszti Tamás étteremtulajdonos is: „Hatalmas kiesést generált már az eddigi öt hét is, és minél tovább húzódik, annál rosszabb lesz a helyzet, annál kevesebb cég/vállalkozás éli túl — tudok olyanokat itt, Szatmárnémetiben, akik már soha nem nyitnak újra… Megoldások pedig lennének, minden tulajdonos meg tudja oldani, hogy meglegyen a kötelező távolság az asztalok között, akár úgy is, hogy 'felszámol' egy vagy két asztalt ennek érdekében, vagy amennyi szükséges, a konyhai és kiszolgáló személyzet kesztyűben-maszkban dolgozzon. De ez a vendéglőzár nem csak bennünket érint — ha május 15-e után szabadon lehet jönni-menni, hová fognak menni az emberek? Igen, kimegy sétálni a parkba a család, közben megéhezik-szomjazik, le- vagy beülne valahová. De hová? Rendben, ne engedjék a rendezvényeket, ne engedjék összegyűlni a sokfős társaságokat, de az étterem működését, ahol biztosítani tudjuk a távolságot is, a védettséget is, azt engedjék már meg!” — mondja, hozzátéve: amikor elkezdhetik működésüket, teljes kapacitással indulnak be, és visszaállnak a pizzakészítésre is.

„Akinek van terasza, az egy szippantásnyi oxigént kapna, ha megengednék legalább annak a nyitását. Ha ennyit sem lazítanak, teljesen keresztbe tesznek az egész iparágnak, amelyben több mint 300 000 ember dolgozik országszerte” — summázza Dragos László. Mint mondja, a klienseik iránti tiszteletből — hiszen a 13 éve működő pizzázó tisztes vendégkört alakított már ki — átálltak-bevállalták a házhoz szállítást, „de az nem üzlet, az nem vendéglátóipar, az csak lebegés a felszínen. Hat alkalmazottunknak biztosította a fizetést, az állam felé a járulékokat, a többi 12 otthon várja, hogy nyithassunk végre. S ha nagyon záros határidőn belül nem engedélyezik a nyitást, akármennyire fáj is, el kell engedni az alkalmazottakat, mert nincs miből fizetni őket. Nem tudom, a törvényhozók végiggondolják-e mindezt, vagy gondolnak-e egyáltalán az emberre, a vállalkozóra, a dolgozóra, de nagyon gyorsan ki kellene találniuk épkézláb megoldásokat — ha egy-két héten belül kinyithatnánk, idén már akkor sem tudjuk lefaragni az eddigi veszteségeinket, s minél több idő telik így, annál komolyabb veszteségeket generálunk.”

Szabó Kinga Mária